Benedekblog

Kedves Mindenki!

Mivel a blog fennállása óta folyamatos küzdelmet folytatunk a spam-jellegű kommentek ellen, de semmiképpen nem szerettük volna, hogy a hozzászólásaitok csak előzetes engedélyezés után jelenhessenek meg, (ki tudja mennyi késéssel,) viszont többen gyakorlatilag képtelenek voltak írni, mert kiszűrte őket is a rendszer, arra a döntésre jutottunk, hogy kikapcsoljuk a protektor-addont, és regisztrációhoz kötjük a kommentelési jogot.

Az e-mail címetek természetesen nem fog kikerülni a postafiókomból, sőt, majdnem biztos, hogy a regisztrációról szóló értesítések mennek egyenest a kukába, mert van jobb dolgom is, mint orv-adathalászni sutyiban.

Remélem, így, egy egyszeri, tíz másodperces időberuházásnak köszöhetően mindenkit kevesebb bosszúság fog érni, és megszűnnek azok a tipikus esetek, mikor beírtatok egy hosszú hozzászólást, amire aztán a szűrőnk rossz esetben már messziről lengette a piros lapot.

Gábor nagyon szép szájbarágósra megcsinálta, még én is elsőre felfogtam, de ha valakinek bármi problémája, nehézsége akadna, akkor írjon egy mailt, és segítünk!


További jó beszélgetést, köszönjük a sok segítséget és támogatást, amit kapunk Tőletek!

Azzal, hogy Benedek betegeskedett mostanában, ráadásul anyu, mint a fő ruhabeszerzési forrás, kitörte a lábát, igen groteszk problémánk akadt, konkrétan nem volt már mit ráadni a kis Bucira.

Gábor elment ugyan szuperapaként a Tecskóba és vett neki egy 3:1-es csomag rugit, meg badyt is, de ugye ez édeskevés, van, hogy mindhárom megfordult rajta egy napon belül, pedig én aztán nem szaladok átöltöztetni, ha kicsit összekeni magát, akkor mást sem csinálnék egész nap.

Ezért lett volna annyira jó az a turi, amit Orsi talált, és ami, természetesen, azóta sincs nyitva.

Úgyhogy, ha már úgyis anyunál és mamánál voltam, elszaladtunk Lujzival Sáráék tuti lelőhelyére, ami tényleg nagyon-nagyon klassz volt, de két problémám még mindig van, hogy mivel darabra megy a móka, sajnos nem volt módomban lesápolni az egész bolt összes fiúruháját (nem egy kifejezetten olcsó hely ilyen viszonylatban, viszont minden ruha, ami csak volt tényleg extra minőségű, gyönyörű darab), a másik meg, hogy sokkal inkább a lányruhákat akartam megvenni, mert egyszerűen gyönyörűek és különlegesek voltak, és majd megvesztem értük.
Ha nincs ott Lujzi, biztosan veszek párat, majd egyszer jó lesz alapon, de sajnos rendre lettem utasítva keményen.

Voltam két másikban is, de vacakok voltak, ami nagy kár, mert azokhoz nem kellene egy órát bumliznom.

Szóval továbbra is az a küldetés, hogy a közelben találjak valami jó helyet, mert Benedek nő, mint a bolondgomba, és egyenlőre még mindig kicsit necces az öltözködés, bár most, amióta anyu, ha sántikálva is, de tud járni, megint kaptunk pár szuper darabot a nélkülözhetetlen focicipőnk mellé..


Amúgy egész álló nap talpon voltam, mert vásáolni kellett, iratokat intézni, gyógyszereket kiváltani, úgyhogy estére úgy éreztem magam, mint akinek betonból van a lába és szívesen ledőltem volna, de Benedek ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy megtartsa a megnyitóünnepélyt a fog-bulira, így az estét és az éjszaka nagy részét azzal a megtisztelő feladattal töltöttem, hogy az üvöltő gyerkőcöt igyekeztem álomba szeretgetni, kevés sikerrel.



Íme, a ludas:

Egy életem, egy halálom, hátamon a zsákom - jelen esetben Benedek - bementem az egyetemre végre, rajtam ne múljon.
A tizenkét tanárból kettőt sikerült megtalálnom, remek.

Itthon aztán Gábor kezébe nyomtam Benedeket és bementem felengedni magam egy kád forró vízben.

Mire kijöttem, Gábor virult, láthatóan nagyon büszke volt magára, nosza, meg is mutatta, hogy miért.

Hát, mert megtanította Benedeket kinyitni a fiókot, tádáááám!

És már mutatja is, Benedek lelkesen csimpaszkodik a fogantyún, ahogy mozdul a fiók, már szinte remeg az elfojtott szenvedélytől, már dugná be a fejecskéjét, hopp, ha az apja meg nem fogja, már fejest is ugrott volna, tíz kifent körömmel, és csorgó nyállal a hivatalos papírok közé.

Gábor ragyog.

NOOORMÁÁÁÁLIS?!?!?!?

Kíváncsi vagyok, ha veszek gyerekzárat a fiókokra, hány nap alatt tanítja meg neki, hogy azt hogy kell kicselezni.

Trükkösek ezek a fiúk, két óriáscsecsemő, komolyan..

Megkérdezte tőlem valaki, hogy milyen stílusban nevelem Benedeket. Csak így.

Hát, fogas kérdés nagyon. (meg hülye is)

Alapvetően én abszolút kötődő nevelés párti vagyok.

Azt vallom, hogy a babának éppolyan fontos kielégíteni az emócionális szükségelteit, a testi kontaktus utáni igényét, mint az alapvető vegetatív dolgokat, az evést mondjuk.

Az elejétől kezdve hordoztam, és a mai napig hordozom Benedeket, és odafigyelek arra, hogyha valamit jelezni akar nekem.
Fontos a kényelme, hogy mit szeretne csinálni, mire vágyik. Próbálok neki nyugodt, számára optimális környezetet teremteni, figyelembe veszem az igényeit.

Ha sír utánam, és épp ráérek, felveszem, - miért ne tenném, nyilván oka van, hogy szeretne hozzámbújni.
Ha más dolgom van, és nem annyira nyugtalan, várnia kell, de ha úgy látom, nagyon magába van roskadva, igyekszem félbehagyni, amit épp csinálok, végülis én tudom, mi van körülöttem, ő talán épp nem.
És nem, nem lett belőle manipulatív kis dög, nem használ ki, a napjaim nem úgy telnek, hogy torkaszakadtából ordít, vegyem fel.
Az idő nagy részében szépen eljátszik egyedül, talán pont azért, mert tudja, hogy ha igazán kellek, ott leszek.

Iszonyatosan fel tudom húzni magam az olyan jellegű jótanácsokon, hogy "hagyd, hadd szokja meg", meg "majd beletörődik", "ne ragozd túl, csak egy gyerek" és a társaik.

Ugyanakkor szeretném kihangsúlyozni, hogy a kötődő nevelés az én olvasatomban nem azt jelenti, hogy a gyereknek mindent szabad.
Ettől nevelés ugyanis. Nevelem, csak közben igenis önálló partnerként kezelem. Nem egyenrangúként, a főnök én vagyok.
Ezt fontosnak tartom kiemelni, mert lévén anyukám tanár, én annyi, de annyi kezelhetetlen hülyegyereket/szülőt láttam már életemben, hogy csak na, és a dolog általában itt, a következetesség hiányán siklott ki. Ezt elkerülném, ha egy mód van rá..

Vannak ugyanakkor ilyen gyerekközpontúnak mondott dolgok, amiket nem támogatok, ilyen például az egy ágyban alvás.
Ennek amúgy rendkívül egyszerű oka van,
most azon a már egymagában is elegendő érven túl, hogy a mi ágyunk a mi ágyunk, mármint Gáborral, és nem csak Benedekanyukája, hanem Gáborfelesége is vagyok,
mégpedig az, hogy rossz alvó vagyok, a pihenésre viszont szükségem van ahhoz, hogy ép ember lehessek.

Meg hát a későbbi nyűglődések (hogy jó, de mégis mikortól kell annak a gyereknek saját ágyikó) elkerülése végett is: nálunk mindenki a saját ágyában alszik az elejétől fogva.

Persze míg Benedek kicsi volt, összebújtunk, előfordult olyan is, hogy velünk aludt, de rászokni nagyon tudatosan nem akartunk.
Volt egy időszak, mikor nagyon igényelte, hogy a közelemben legyen, akkor pár hónapra a kiságyát a mienk mellé toltuk (amúgy merőlegesen van a fejemnél), és levettük a kettőnket elválasztó rácsot.
Ez elég volt neki, soha nem próbált meg átjönni a mi matracunkra, csak közelebb kúszott; ha rámnézett, ott volt az arcom az övétől tíz centire, ha nyugtalan volt, rátettem a kezem, és aludtunk szépen egymás mellett.

Aztán, mikor már nem igényelte, sőt kifejezetten zavarta az alvásban az én mocorgásom, szépen visszaofrdítottuk az ágyikóját, hogy, ha akar, még mindig lásson, de ne legyünk mégsem egymás arcában.


A másik oldalról lelkesen támogatom ugyanakkor a napirendet, és sokmindenben kedvelem a Suttogót, amit pedig a kötődő nevelés élharcosai hajlandók az ördög bibliájának tartani.

Rendre szerintem a babának szüksége van, és éppígy szüksége van elegendő alvásra is. Azzal is egyetértek, hogy a babának kell valamilyen szinten beilleszkedni a családba, és nem szabad a szülőknek automatikusan kvázi feladni a házasságukat, eddigi közös életüket miatta.
Ehhez találtam jó tippeket és ötleteket Tracy könyvében, de ezt éppúgy, mint bármi mást, a saját szituációnk szerint gyúrom át, és ösztönösen döntök, nem ragaszkodom végletesen semmihez, mert nem hiszek benne, hogy minden gyerek egyforma és egyformán reagál.

A napirend nálunk ráadásul úgy kell, mint egy falat kenyér, hiszen ha akarnám sem hagyhatnám, hogy Benedek ötletszerűen akkor egyen, aludjon, játsszon, amikor szeretne, hiszen a napjainkat erősen befolyásolja, hogy mikor, hol, milyen fejlesztés, torna van, így alapvetően ez az út részemről eleve nem lett volna elutasítható..

Nekem figyelmebe kell vennem, hogy mikor megyünk valahova, oda kipihenten kell érkeznünk, közben nem lehet nyűgös, vagy éhes.

Elsősorban neki könnyebb így, és szükségszerű az optimális fejlődéséhez.

Ez pedig esetünkben most gyakorlatilag mindent felülír.

Ezért kellett úgy alvásra szoktatnom, ahogy, amitől a hideg kirázott, hogy letettem, és egyedül kellett elaludnia, de szükséges volt, és most örülök, hogy így tettem, mert Benedek azóta sokkal mélyebben és hosszabban alszik.
Esetünkben abszolút bevált a Suttogó jóslata (aminek egy szavát sem hittem), hogy az elringatott, elaltatgatott gyerekek sokkal rövidebben és nyugtalanabbul alszanak napközben, de ezt nem szabad annyiban hagyni, és azt mondani, hogy nem akar, nincs rá szüksége. (Én, ha nem vagyunk olyan helyzetben, amilyenben, biztos, hogy szintén ezt mondtam volna, de ugye nem engedhettem meg magunknak, mert Benedek használhatatlan volt így a tornán.)

Esetünkben napi háromszor harminc percet jelentett az alvás, amíg be nem keményítettem. Kb a harmadik naptól kezdve, amikor az ágyában aludt el, msáfél órákat alszik. Ég és föld.
Rossz volt, nehéz volt, de meg kellett lennie Benedek érdekében.
Mint ahogy a mai napig öklömnyi gyomorral, de hallgatom az ordítását, lefogom, és csináljuk a tornát. Mert neki így a legjobb.


Szóval, ez egy végtelen hosszan megválaszolható kérdés, vagy inkább megválaszolhatatlan, pont, mert nincs két egyforma gyerek, vagy szülő, és ami az egyiknek ezt, az a másiknak azt jelenti.

Úgyhogy, a magam részéről, szeretném, ha sikerülne Benedeket szeretettel, türelemmel, és nagy-nagy következetességgel felnevelni.
És pont, jó kis sablon..

Mert ugye az embernek először elvei vannak, aztán gyereke lesz.

Vagy tigrise.. Egy kilenc hónapos!

Csak, hogy mára is jusson egy kis izgalmaskodás, reggel korrektül megállt bennem az ütő, mikor még félálomban felnéztem az óraműpontossággal hétkor bebootoló Benedekre, aki turbékolva vigyorgott rám, miközben löködte magát előre-hátra a lábaival.

Benedek ugyanis csurom vér volt, jól megállapíthatóan a szájából folyt ki a minimum három disznó levágásával előállítható mennyiség.
Meg az ágya is. A matrac, takaró, ruha, minden.

Lehet, persze, lehet, hogy egyszerűen csak vámpír..

De mivel nincs három hulla a szekrényben, ezért igen valószínű, hogy csak az ipari mennyiségű nyállal elkeveredve váltott ki ilyen drasztikus hatást a saját harci sebesülése.

Benedek, kérem szépen, az immár háromra szaporodó, ámde hivatalosan még mindig nem létező, bőrrel fedett fogaival jól elharapta a nyelvét (vagy valami egyebet, de a nyelvén találtam a legtöbb alvadt vért a szájában)..


A kitüremkedő fogak száma egyébként hat, ebből három tényleg szépen kibukkan-hatott volna már, de még mindig ott feszül rajta az ínye.

A hisztifaktor ebből fakadóan nem kis mértékben megnőtt, valamint az éjszakai halálkiáltások megjelentek tökéletesen éber állapotban is, puszta figyelemfelkeltési célból, illetve büntető jelleggel.
Én, így éberen teljesen immunis lettem, de Benedek sikerrel fogja elüldözni az apját, illetve esélyes még, hogy velem üldözteti el, ha nem hagy fel vele, Gábor ugyanis egyszerűen megőrül tőle, aztán engem szólítgat fel, nem feltétlenül a megfelelő stílusban, hogy azonnal csináljak valamit, az amúgy remekül szórakozó gyerekkel.







Csak úgy heccből, meg, hogy trenírozzon minket, hogy el ne lustuljunk, most újra megy az éjszakai rapport is, igaz, enni már nem kér, végülis, én minden apróságért hálás tudok lenni, azt hiszem.

Vettem neki dm-es gumifogkefét (ilyen háromdarabos, tutijó szet), szereti, ha azzal dörzsölgetem az ínyét, de sajnos gyakran kezd magánakcióba, és az első megszerzett hosszúkás tárgyat legott letolja a torkán, innentől már munkamegosztás van: ő nagyon meglepődik, én meg takaríthatok.

Az éjszaka tök jól telt volna, ha ötkor nem ébredek olyan iszonytató, hátborzongató halálsikolyokra, amiket komolyan, horrorfilmben eddig nem hallottam.
Igazinak tűntek, basszus!
Tényleg azzal pattantam fel, hogy valaki bejutott a lakásba, és darabolja a gyereket, nem vicc, iszonyú volt.

Benedek csatakosan vergődött, felvettem, felráztam, szipogott, letettem, aztán fülig érő vigyorral aludt reggelig.
Mi a jó búbánatot álmodik?!?

Annyira bizonytalan vagyok, hogy ezek az éjszakai egybenalvás, vagy a hirtelen felélénkült mozgás miatt vannak.Nem mintha tudnék bármit csinálni, akármelyik lenne is..

Odáig jutottam, hogy még a védőnőt is megkérdeztem, szerinte mi ez
(eddig összesen kb kétszer kérdeztem tőle bármit, nem hiszek benne, hogy Benedek egy globális gyerekhorda egyentulajdonságokkal rendelkező tagja, különben is, amit eddig mondott, az mind ilyen általános nagy okosság volt, - persze, mi mást mondhatott volna szegény, - amit a gugli már sokkal cirkalmasabban kidobott ezer változatban),
de erre még sablonválasz sem akadt..

Mindegy, az én idegeim távolról sincsenek kötélből, kicsit nyomottan kezdtem a napot..

És korán, mert jó hosszú kihagyás után megint nekiveselkedtünk a Tunyoginak.
Benedek persze utálta a tornát, és nekem meg a szívem szakad meg, mikor erőltetni kell, hiába ordít.

De mindenki figyelembe vette, hogy beteg volt, és elszokott a strapától, úgyhogy mindent csak feliből-harmadából csináltunk egyenlőre.

A képességfejlesztés aztán már persze tetszett neki, itt egy "probléma" jelentkezett, hogy mostanra ő már szeretne önállóan játszani egy-egy tárggyal,
- értsd, ha valami (minden) kellett neki, akkor hasravetette magát az asztalon és egy szempillantás alatt lerabolta a cuccost, - nem csak nézegetni, és főleg nem visszaadni két perc múlva, mikor jön a következő feladat.


Jelentem viszont, hogy a fényképezőgép meglett, és igen naná, hogy Benedek találta meg, nem én..
Így aztán a hosszú kihagyás után prezentálok egy igazi nagyfiúsorozatot, valamint az előző poszthoz beteszek néhány ízelítőt Benedek világraszólóan egyedi művészeti (ön)meglátásaiból.

Tegnap este anyuéknál ünnepeltük Lujzi szülinapját, és Benedek kicsit besokallt a lelkes tömegtől.

Nyilván eleve sokan voltunk, hangosak voltunk, minden nőnemű jelenlévő ölbevette, meghempergette, megsimogatta, azután, mire már jól elfáradt, megjelentek a hímnemű családtagok is a jussukat követelve, akik úgy gondolták, egy kisfiút minimum dobálni kell egy kicsit.

Benedek persze imádja, ha dobálják, de nem fáradtan, és főleg nem azután, hogy végre sikerült lenyugtatnom az előző sírdogálásból.

Így aztán a dolog vége az lett, hogy Benedeknél végleg eltörött a mécses, mi pedig rohamléptekkel pakoltunk és távoztunk, a hónunk alá vágott, üvöltő gyerekkel.

Mire hazaértünk, már igen vígan volt, így viszont összesen két alvást hagyott ki a három napközbeniből, emiatt este meg sem tudtam etetni, csak beájult, viszont a kettőkor beszürcsölt kis adag Sinlactól úgy eltelt, hogy egész délelőtt nem volt hajéandó enni, úgyhogy még majd ki kell tapasztalnom, hogy is működik ez a lötyike (aki, mint tudjuk, az én nagy barátom, még mindig).


Meg kell még említenem, hogy ez a gyerek (és bele sem akarok gondolni, mi lesz majd, ha lesz egy kis copfos prototípus is) helyrehozhatatlanul el lesz kényeztetve.

Rám ugyanis abszolút inspirálóan hatott legutóbb is (magyarán minden hülyesgbe belevihető vagyok ), mikor odaadtam Benedeket anyunak, hogy alhassak egy kicsit, hogy másnap boldogan jelenetették Lujzival, hogy milyen jót fürödtek.
Mondtam, hát persze, itthon is szeret.
Igenám, de míg én születése óta még a fürdetőkrémet sem használom, mert minek (kivéve, ha valami miatt nagyon piros volt a popsija, akkor oda), addig ők lelkesen újságolták, hogy vettek babasampont, meg babamittudoménmit, meg babahabfürdőt is, és mekkora luxuspancsolást rendeztek.

Kezdtem megérteni, miért kezdett el gyanúsan rángatózni anyu arca, ahányszor gyerekkorunkban felvilágosítottuk, hogy a krumplifőzelék és a melegszendvics márpedig úgy az igazi, ahogy mama csinálja.

Így aztán fogtam magam, és előszedtem azt a temérdek löttyöt, amit még a kórházi kezdő reklámcsomagban kaptam, és este lelkesen rálocsoltam én is a gyerekre, ezen ne múljon a boldogság.

A habot le sem tojta, - az illata finom lett, nem mondom, - viszont a koszmót, amit eddig hiába olajoztam, pikkpakk eltüntette a fejéről, úgyhogy a sampon marad, azzal néha átdörgölöm máshol is, a többiért meg ácsingózhat, ha megy anyuhoz..

Ezt most azért tartottam szükségesnek elmesélni, még mindig a túlzásokba esés (és részemről abszolút el nem ítélt.. ) témakörénél maradva, mert mikor megérkeztünk, kiderült, hogy anyu, mihelyt lekerült a gipsz a lábáról, azonnal szükségét érezte, hogy elmenjen Lujzival Benedeknek vásárolni, és turizott neki egy miniatűr Nike focicipőt (én lelkesen veszek használtruhát, egyedül majd olyan cipőt nem fogok, amiben már jár, de ez még egyenlőre nem fenyeget, ez csak a kocsicipő kategória).
Szóval a Benedek innentől minimum Nike-ban nyomja, az agyam eldobom!

Fotóim nincsenek, mert eldugtam valahová a gépet Benedek elől (kezdődik a kitúrás a saját lakásomból), és jól sikerült, mert nem találom, ugyanis nemsokkal azután, hogy felhívott az amúgy billentyűzáras telefonomról ezt azt, valahogy megszerezte a gépet, kirágta a tokjából, bekapcsolta, és az egész aksit ellőtte igen művészi önarcképekre.

Úgyhogy most minden gyerekgyilkos cuccot száműztem, mégis, épp az imént vettem el tőle egy hosszú kábelt, ami nem tudom, mihez tartozik, és honnan szerezte, én még az életben eddig nem láttam.



Meglett a gép, íme néhány alkotás, magától a Mestertől:

És megtörtént!


Letettem kilenckor, és mint egy darab fa, aludt reggelig.

Vagyis izé.

Öt húszkor olyan üvöltésre ébredtünk, amit még eddig nem hallottunk tőle, mondjuk, ha rávágnám az ajtót a kezére, vagy ilyesmi történne, akkor adna ki jó eséllyel ilyen hangot szerintem.

Egy másodperc elteltével ott álltunk mindketten a kiságy mellett, és elszörnyedve néztük a vergődő gyereket.
Aludt.
Felráztam
Irgalmatlanul megfájdult a fejem.
Benedek röhögött.
Gábor visszafeküdt.
Benedek boldogan turbékolt, az alvásomnak lőttek.

Hétkor aztán elaludt fél órára, hullafáradt volt.
És tízkor is, meg délben, akkor aztán aludt két órát, és végre kipihenten kelt. Lesznek itt még gondok, azt hiszem, de jó, jó, nagyon jóóóóóóóó úton járunk!


El nem tudom képzelni, mit álmodhatott, mert azt gondolnám, hogy olyanokat szoktak ilyenkor a gyerekek, amik ébren megesnek velük, de nem verjük szöges korbáccsal, becsszó, és ébren még nem hallottam tőle ilyen fajta visítást (bezzeg másmilyet).

Amúgy is érdekes, hogy azóta látványos ez az aktív álom-szakasz, mióta kicsit beindult a mozgása.
Eddig csak mosolygott álmában, vagy nyugtalan volt, most viszont sokszor kuncog, nevet, vagy nyafog, nyüszít, és pontosan be tudom azonosítani, hogy jé, ilyet akkor csinál, ha nem ér el valamit, amiért kepeszt, és azt akarja, hogy tegyem közelebb, vagy épp csikis, izgatott, nyugatalan.


Az alsó középső foga, ami már kilóg, csak van rajta egy kis bőr, még minidg ugyanúgy van, viszont besorolt mellé a párja is, illetve a bal felső kettes szintén hasonló státuszban leledzik, és van még több, lelkesen igyekvő versenyző, akik még nem reménytelenek a dobogós helyezésre.

Bár eddig is azt hittem, nyáladzik, most csak ámulok, mert egyszerűen hullámokban ömlik a nyál a szájából, de durván, minden ázott és valljuk be, büdös, a játékok, a járóka, a ruhái és nem utolsósorban szerény személyem.

Benedek megint nem kért enni az éjjel, és ébredni is lényegesen kevesebbszer ébredt, viszont már hajnalban nekiállt kukorékolni, úgyhogy borítékolom előre, hogy a következő probléma az lesz, hogy, mivel nem szokott hozzá a hosszú alváshoz, nem fogja tudni ezt a 11-12 órát végigaludni.

Így aztán egész nap nagyon nyűgös volt, bár, azt hiszem, hogy ez nem csak emiatt van, hanem egészen egyszerűen kezdünk belefutni valami hisztikorszakba.

Ha valami nem úgy van, ahogy ő szeretné, nem rögtön kap meg valamit, vagy elveszem előle, amivel játszik, akkor olyan sípolós visításba kezd azonnal, hogy a fülem kettészakad menten.

Nem nagyon voltam még erre fölkészülve, valahogy azt hittem, hogy ez majd akkor jön, amikor a gyerekkel kicsit értelmesebben lehet beszélni.

Így most annyi van, hogy ő rágni akarja a kábelt, én meg odébbteszem.
Észérveim reálisan nicsenek, mert bár elmondom, hogy azt nem lehet csillagom, mert veszélyes, és nem a te játékod, de persze nyilván egy szavamat sem érti, részéről pedig marad, hogy vöröslő fejjel ordít, veti ki magát a kezemből, tekereg, krokodilkönnyeket potyogtatva bömböl.

Minden kell neki, amihez nem nyúlhat, és vannak dolgok, amiket egyszerűen nem lehet eltenni, mert használatban vannak, így aztán persze szem előtt is.

Elsősorban a kábelekre hajt, különös kedvenc még az egér, a távirányító, illetőleg a főnyereményt természetesen a mobiltelefon képviseli.
Itt meg kell jegyeznem, mint jellemző esetet, hogy ha esetleg odaadnám neki a telefont, akkor meg azért visít fejhangon cirka két percen belül, mert neki bezzeg nem akar világítani. De azért fejlődőképes a gyerek, mert a héten valahogy sikerült véletlenül kikapcsolnia a billentyűzárat és fehívnia Gábort a gyorshívóval..


Jellemző, hogy anyuéknál kapott Lujzitól egy csalitávirányítót, két perc alatt levágta, hogy ezt szabad nyalogatni, úgyhogy onnantól ránézni sem volt hajlandó a továbbiakban, hanem már üvöltött is torkaszakadtából a másikért, amit feltettünk a polcra.

Miután kellőképpen bestresszeltem magam azon, hogy adjak-e éjszaka enni a gyereknek, vagy se, a Sinlac megoldotta helyettem a kérdést, mert Benedek felébredt ugyan a megszokott időpontokban, de valahogy máshogy. Mocorgott, forgolódott, látszott, hogy fáj a hasa, volt egy kis nyafi, de felvettem, megtornáztattam, visszatettem, aludt.
Evésről és az azt követelő nonstop sírásról szó sem volt.

Remélem, hozzászokik a hasikája ehhez a löttyhöz, mert már elkezdtem neki emelni a piedesztát, és nem szeretném lebontani.


Egykor befutott Detti, pont időben ahhoz, hogy visszainduljon velünk a városba, Benedek ugyanis részt vesz egy kutatásban, ami 200 fővel zajlik, így könnyen kiszámítható, hogy ő egy személyben képviseli a normálisan született gyerekekre jutó korababák szegmensének 5%-át (lévén, hogy a gyerekek kb. 10 %-a koraszülött - igaz, ezeknek a nagy része csak olyan 35-36. hét körüli, gyakorlatilag problémamentes eset) és oda kellett vinnem.

Mei-tai-jal indultunk neki, és bár anorákot nem adtam rá, úgy beöltöztettem a szerencsétlent, mintha még minidig állna kint a hó, (naná, mert mikor legutóbb kint voltam az utcán, még úgy volt), de aztán hazafelé mindketten kabát nélkül jöttünk már, mert a hordozó miatt, mint két kályha melegítjük egymást.


Már mentünk volna egyszer, de akkor volt a Lászlós üdülésünk, úgyhogy ez volt a bemutatkozó látogatás, ahol igen érdekes volt lemérni, hogy ebben a politkailag rendkívül és kényszeresen korrekt világban, a nő, aki a vizsgálatot csinálta és előtte magyarázta, teljesen megzavarodott, hogy nem apukával érkeztem (még jó, hát dolgozik), hanem egy másik lánnyal, akit úgy mutattam be, mint barátnőmet (hát most mit kellett volna mondanom? ). Szegény, nem tudta, hogy most akkor mi van, de rövid idő után szinte biztos vagyok benne, hogy eldöntötte, hogy ennek a gyereknek két anyukája van, mert kényszeresen olyanokat mondott, hogy és akkor ÖNÖK (jól megnyomva) biztonságot nyújtanak neki, ha hátranéz, meg hogy ÖNÖKNÉL jobban megmarad, meg egyáltalán, és mikor errefel a Benedeknek kissé célzatosan odagügyögtem, valami, jaj otthon amjd elmeséljük apucinak, milyen ügyes voltál-t, látványosan megkönnyebbült, és onnantól már csak ön voltam, kis ő-vel.


A vizsgálatot én nem láttam, csak videón, mert amíg csinálták, be kellett csuknom a szemem, hogy Benedek ne mérhesse le az én reakcióimat, de Detti az előszobában végignézte monitoron, és aztán nekem is lejátszották, hogy nehogy ne tudjak róla, hogy miféle perverz kisvonatokat, meg kancsókat mutogattak a gyereknek.

A dolog lényege röviden annyi, hogy van egy fekete, sötét szoba, és a falon egy elhúzható fekete függönyös kicsi színpad.
A függönyt néha elhúzzák, és szintén feketébe öltötzött emberek a megvilágított pódiumra beraknak pl. három kis kék bizbazt és leteszik egy paraván mögé, közben beszélnek a gyerekhez ("szia Benedek, nézd, én vagyok a kisvonat, ide bemegyek, nézd, nézd, stb..).

De itt jön a trükk, mert a paraván mögött van egy titkos ajtó, amin keresztül kicserélik a dolgokat, pl a kékeket pirosra, vagy elvesznek/hozzáadnak, egészen más tárgyakat tesznek oda, mást, de egyszínűt, illetve persze néha úgy is hagyják.

A gyerek arcát végig rögzítik kamerával és azt mérik, hogy a közvetlen szemkontaktus mennyi ideig állt fenn (tized másodpercek számítanak), értsd, mennyire tartja érdekesnek, rájött-e, hogy valami nem kóser, vagyis van-e valamilyen számfogalma, logikai gondolkodása (ha bement három, miért csak kettő van bent, stb).

Utána végül, minden előzetes programtervünk ellenére hazajöttünk, mert elment az idő, ebédet csináltunk, ettünk és Detti szaladt is dolgozni, Benedek pedig gazdagabb lett még egy elefánttal, a kötött főkedvencjáték mellé kapott egy ikeás rághatófülűt, hát nem mondom, hogy szemérmesen zajlott az ismerkedés, szegény jószág, még jó, hogy nem tud jajgatni.

Egész konszolidált éjszaka után (azért hajnalban ment a nyafogás ezerrel) elzarándokoltunk a doktornénihez, hogy lecsekkolja, elhárult-e már az a világrengető katasztrófaveszély, hogy a kis Ducibuci elfogy.
A leadott másfél kilóból két hét alatt visszaszipkázott hetven dekát, most 8,5kg, úgyhogy azt hiszem, ez tulajdonképpen nem fenyeget minket még egy darabig.

Itt meg is kell álljak egy percre, és helyretenni magam a múltkori rinyálás után, hogy nekem milyen rossz, amiért a Benedek le van maradva.
Mert legalább rendesen eszik, emiatt sosem kellett aggódnom, és ugye nem egy lapon említhető a két probléma.
Szóval Benedek úgy mozog, ahogy neki tetszik, és hajrá Sárák!

Az egyik Sárával ma majdnem találkoztunk is, (a másikkal az előző hétvégén sikeredett, mert elvittem az utolsó adag tejeket neki), úgy volt, hogy nálunk böjtölik ki a kórházazások közötti űrt, nagyon örültem, gyorsan csináltam sütit, de aztán egyedül ettem meg, mert végül kiderült, hogy közben beteg lett a nagytesó..


Benedek, csak hogy ne aggodalmaskodjak, tökéletesítette a forgást gurulássá, és egyszersmind úgy döntött, hogy a kisfiúknak úgy a legtökéletesebb az élet, ha hason fekszenek.
Így egy kicsit nehéz öltöztetni, pelenkázni, és más földhözragadt dolgokat is, de sebaj, megoldom, a szőnyeg meg, na bumm, kitisztítható.
Iszonyatos virgonc, hátonfekve rugdalja magát mindenfelé, hason is előrekúszik egy keveset, ha nagyon muszáj, és egész nap jár keze-lába.

Mindenáron ülni akar, a pihenőszék döntött állásból már felhúzza magát hasizomból, aztán persze megtartani már nem bírja, mert nincs mire támaszkodni, görnyed mindenfelé, én meg félek, hogy itt fullad meg, ami persze igen valószínűtlen, de ez a fulladás a mániám: ha köhög is, azonnal rohanok, hogy nem nyelt-e le valami játékalkatrészt.

Ülésbe tolni persze nem tudja magát, a keze és a háta sehol nincs hozzá, de ha felültetem és eléteszem a lengőlógókájának az oldalát (oldalt is van egy-egy alacsonyabban lévő rúd játékokkal), akkor ott szépen megtámaszkodik fél kézzel, a másikkal meg játszik, és olykor-olyakor teljesen kéz nélkül is elvan pár másodpercig, összességében pedig egy-két percig is.
Erről videót nem nagyon tudok egyenlőre prezentálni, mert ilyenkor azért ott ülök mögötte, biztos, ami biztos alapon, ugyanis, ha dől, akkor azt alaposan, kb. mint egy zsák krumpli csinálja, a karja egy negyed Benedeket sem bírna megtartani..

A dévényen megint nagyon ügyes volt, meg lettünk dícsérve, Ági sokat mászatta, ő meg így, segítséggel, szépen vette az akadályokat.
Próbálta fel is állítani úgy, hogy eléraktuk a játékhidat, hogy abban kapaszkodjon meg, itt a lábtartását nézte, hogy hátha, de maradt a lábujjhegyen pipiskedés (de legalább már nem kapkodja fel, mint két hete), részünkről meg a fejcsóválás.

Az orvosnál előkerült ez a nemalvás-éjszakai evés témakör.
Kaptunk Sinlac receptet, meg utasítást, hogy tíztől hatig egy falatot sem.
Mondtam, de a Benedek addig fog üvölteni, míg enni nem kap.
Erre a doktornénink: Na jó, Esztikém, de meddig? Két napig, vagy legyen három mondjuk? Hát igen, ez tény..

Igaza van abban, hogy nem tesz jót Benedek állandó hasfájásának, hogy sosem pihen a pocija.
Tisztában vagyok azzal is, hogy, mivel jól eszik és jólfejlett, igaziból nincs szüksége éjszaka evésre élettanilag.

De éhes, ettől még.

Persze, biztos abban is igaza van, hogy megszokásból éhes, én is azért vagyok mindig éhes, mert folyton nasizom, amit ugyebár nem kéne.
Ha viszont így van, akkor magától a büdös életben nem fog leszokni róla, ha én lelkesen asszisztálok hozzá.

De akkor is.. Éhes, és ne adjak neki enni? Brrrr..

Szóval, még nem tudom, mi lesz, kicsit hezitálok, de eszerint meg akkor még nem vagyok elég fáradt..

Benedek elszégyellte magát, amiért tegnap elszégyellte magát, ezért, nemes egyszerűséggel úgy döntött, hogy ma inkább nem is alszik.
Csak így, egyszerűen.

Egykor még meg tudtam győzni, hogy éjszaka van, pedig már akkor is nagyon vígan ébredt, de háromkor aztán végképp úgy döntött, hogy itt az ideje elkezdeni a napot.

Idáig óriási szerencsénk volt vele ilyen szempontból, mert ha rosszul is aludt, a kezdeti klasszikus napszakfelcserélés után maximum ilyen öt-hatos felpörgéseket mutatott be, száz évben egyszer.

Igaziból először nem volt nyafi, egyszerűen csak nem hagyott aludni, vigyorgott, gőgicsélt, kiabált, pörgött-forgott, öt percenként kellett kiszednem a kiságy rácsai közül, merthát ugye az nem ilyen keresztbefordulós mókákra lett kitalálva, viszont a járókába nem akartam kirakni, egyrészt azért szerintem elég húzós lenne, ha én az egyik szobában aludnék, ő meg a másikban csinálna akármit, ahol nem is látom, hallom annyira, másrészt meg ugye, nem legitimizálhattam ezt a bulit.

Azért úgy másfél óra múlva megunta az egyedüli műsorszolgáltatást, odakúszott a fejemhez, és megpróbálta elkapni a hajam ( a kiságy a mi ágyunkra merőlegesen van, és a fejünknél van összetolva).
Odébbmentem, szorongtunk Gáborral az ágy másik felén.
Megharagudott, ordítás.

Tény, hogy egy idő után legalább már nem volt kevés a hely, mert a gyermek apja gyáván távozott a nappaliba, holmi túlmisztifikált alvásigényre hivatkozva.

Miket nem tanul meg értékelni az ember!

Aztán hétkor, mint akit letaglóztak, Benedek mélykómába zuhant, mi meg tanakodtunk, hogy akkor most felkeltsem-e nyolckor, vagy hagyjam aludni egész délelőtt.

A helyzet megoldódott, mert fél nyolckor kipattant a szeme, és, bár talán egy icipicit megfogyatkozott lelkesedéssel, de folytatta a a goa partit.







Azon túl, hogy három helyett négyszer aludt, és egy icipicit nyafkább volt, nem nagyon befolyásolta a napját, hogy gyakorlatilag egy az egyben kihagyta az éjszakai alvást.








Szépen elvolt a járókájában egész nap, ami egyébként tuti befektetésnek bizonyult, mióta megvan, kétszer annyi az időm.

Úgyhogy, fogpiszkálókkal kitámasztott szemekkel ugyan, de rakodtam, takarítottam, sütöttem sütit, és este csináltam lasagnát (ha őszinte akarok lenni, mindegy volt, mit csinálok, csak olyan legyen, hogy megihassak hozzá egy pohár bort.. ).

A történet végéről már csak Gábor elbeszéléséből értesültem, ugyanis, bár tényleg csak egyetlen pohár bort ittam, de egy dög erős vöröset, úgy fejre álltam, mint annak a rendje.
Pedig én a terhesség és a szoptatás alatt is megittam néha-néha egy fél pohár gyenge, rozét, fehéret, vagy vöröset vizezve, de ez most, úgy látszik, túl nagy lépés volt az életem visszahódítása terén tett kísérletezgetés ingoványos talaján.

A produkciók között volt állítólag többek között némi balettelőadás, vihorászás, és az alvó gyerek szobájában tett meggondolatlan kijelentések, miközben kis segítséggel, ámde viháncolva vetem magam az ágyba, hogy ne pisszegj már, nem is vagyok hangos, és úgysem ébred fel.

És nem is ébredt.

Csak azt nem tudom, most ezek után mit mondok majd, miért nem lehet este hangosan meccset nézni?




Ja, a kedvencem:
msnen rámír egy volt gimnazista osztálytárs, hogy jaaj, te nem vagy fent a facebookon (már az iwiw is untig elég, annak sem látom sok értelmét), ma tartunk rögtönzött osztálytalálkozót, gyere hétre a Szimplába.
Próbáltam neki kedvesen megmagyarázni, hogy bár nagyon értékelem, hogy szólt, de MUHAHAHAHAHA, nem így megy ez.

De hát valaki vigyáz arra a gyerekre és kész. Mondtam, hogy persze, ez elméletben megoldható, de azért az esti felvigyázás nem ugyanaz, mint a nappal otthagyom fél órára témakör(és az sem megy így spontán azért legtöbbször).

No, nem baj, jönnek ők még az én utcámba, nem leszek mindig én az egyetlen házas, kisgyerekes űrlény..

Lehet, hogy Benedek elszégyellte magát, mert egész jól aludt az éjjel. Sokat nyafizott, de alapvetően legalább felkelnem nem kellett miatta folyton, szépen elvegetálgattam.

Imádom, mikor kialussza magát és reggel úgy ébreszt, hogy szuszog, mint egy süni, rázza a rácsot, ahogy rugdossa magát a lábával, és csak vigyorog, vigyorog, semmi nyüszítés, meg nyafogás.

A jókedvvel egyenes arányban nő a csacsogási kedv is, és Benedek, mióta rájött, hogy ha előadja a köhögős magánszámát, igyekszünk lebeszélni, értsd, extra figyelmet kap, azóta természetesen minden alkalmat megragad arra, hogy fitogtathassa a tudományát.

Alig várja, hogy valaki megpróbálja rávenni az eddigre már egész értékelhetően utánzott szótagokra, és már elemébe is jön, éktelen köhögésbe, hörgésbe, kiabálásba fog.

Gügyögni kizárólag játékoknak hajlandó, illetve olyankor, amikor azzal szórakozik, hogy nyálbuborékokat fúj.














A reggeli hancúr után elmentünk meglátogatni mamát, mióta Benedek beteg volt, nem mentem, nehogy elkapja.

Mióta papa meghalt, most először voltam ott egyedül, eddig mindig ott volt anyu és Lujzi is, és tulajdonképpen trécseléssel körített Benedekezés lett minden alkalomból.

Most hagytam mamát babázni, én pakolásztam a hálóban, hogy le tudjam majd fektetni biztonságosan Benedeket, és mindenhol valami olyanba botlottam, ami papáé volt.
A tollai, amikkel rejtvényt fejtett, az órája, az asztal sarkán, ahová lerakta lefekvés előtt, az inzulinos doboz, a hallókészüléke, a német könyv, amit olvasott, a pohara, amiből most mama iszik, és igyekszik úgy csinálni, mintha csak véletlen lenne.
Az otthoni nadrágja is ott van még mindig a szék karfájára vetve, de már nincs papaszaga, pedig nagyon próbáltam érezni.

Mikor kiszipogtam magam és visszamentem a nappaliba, mama épp Benedeknek magyarázta a nyári közös fotó előtt, hogy látod, ott vagy a papa karjában, aki nagyon szeretett.

Nagyon hiányzik.

A tegnapi "nappali alvással egész jól állunk" mondathoz tenném hozzá, hogy de az éjszakaival meg egészen rosszul.

Nem tudom, mik ezek a hasfájások, de mondjanak le!


Egyszerűen nem tudom belőni úgy, hogy ne legyen éhes éjjel ugyanúgy négyóránként. Mondjuk kihúzom talán visszalatatással öt óra hosszát, de tényleg éhes, egy-egy ilyen alkalommal megeszik két decit. Aztán persze fáj a hasa, mert továbbra is bennereked minden, ha ki nem mocorogja, hiába büfiztetem, tornáztatom rengeteget, mielőtt leteszem.

Nem megoldás, ha kevesebbet kap, akkor eleve vissza sem alszik, vagy ha nagy nehezen mégis, fél óra múlva balhézik.

Nem tudom, miért ekkora béldózer, a súlya teljesen rendben van, mégsem tudunk leállni a 0-24-es táplálkozásról.

Ráadásul amióta nem szopik, azóta külön macera kaját csinálgatni neki folyton.


Szerettem volna tovább szoptatni, és persze szép, hosszú elválásra számítottam, ahol nekem kell majd lassan elválasztanom magamtól.
(úgy gondoltam eredetileg, hogy olyan egyéves koráig szoptatnám még, napi egy-kétszer)
Hogy, ha már rendesen eszik is, azért összebújunk reggel, meg este még egy kicsit.

De nem, az én fiamat nem ilyen fából faragták..

Persze, hiába volt rengeteg tejem, nyilván nem volt már tápláló, hiszen másfélóránként farkaséhes volt, természetes, hogy jobban preferálta azt az ételt, amitől jól is lakott.
De nekem ez többet jelentett, mint sima táplálást, és, bár azt hittem, nem tulajdonítok ennek túl nagy jelentősséget, de ez a hirtelen-hamari faképnélhagyás hagyott bennem egy kis csalódottságot.

Ugyanakkor, persze ez százszor jobb, - sőt, persze egyáltalán nincs is benne semmi rossz, - mint mikor szeretne szopni a baba, és amiatt kell abbahagynia, mert nincs elég tej. Ez esetben működött a (nem)kereslet-kínálat, a baba szükségletei szerint, úgy meg szegény anyuka magát érezheti hibásnak, ami nem hiányzik senkinek ilyenkor..


Azt hiszem, én leszek az az anyuka, akit mindenki irigyel, mert az első óvódai napon, miközben ő a kezét tördeli, és lélekben felkészült a hosszas rábeszélésre és vígasztalásra, a gyereke egy gyorsan odanyálazott puszi után boldogan hagy faképnél és rohan be játszani.
Ami persze remek.
Egyfelől..

Benedek gondolt egyet, és aludt fél tíztől háromig, aztán fél négytől hétig, utóbbi szakasz nekem már nem jött össze, egyszerűen be volt programozva a hülye agyam a fentlétre, így aztán idegesen forgolódtam, kétszer kicseréltem a párnámat egy másikra, kimentem, bejöttem, tejet ittam, pisilni kellett, fűtésállítgatás, kutyafüle.
Fél hétkor végre-valahára elaludtam, hogy aztán a hetes nyöszörgés ébresszen.

Gábor még rutintalan a reggeli kelésben, így aztán jó hangosan közölte, biztos, ami biztos, hátha én még nem hallottam: Kicsim, felkelt a gyerek!
Nem mozdultam, egyrészt hulla voltam, másrészt Benedek reggel simán visszaalszik jó eséllyel, ha nem tapasztal életjelet a részemről.
Nem így Gábor, aki eddigre úgy döntött, hogy nekem mindenképp nyilvánosan tudomásul kell vennem az ébredés tényét, úgyhogy jó hangosan elismételte, majd kétszer megrázta a vállam, és jókedvűen Benedekkel is közölte az örömhírt, miszerint anyu mindjárt kiviszi őt játszani.

Elmerengtem, hogy hogyan tudnék legfájdalmasabban ütni, végül csak odasziszegtem: Csödben már, ha rájön, hogy fent vagyunk, annyi! Aludni akarok!

Persze ekkor rituálisan rámszakadt az ég, azaz Benedek kezdett vidám trillázásba, hogy jé, tényleg itt az anyu, akkor most nyilván ki is veszem és indulhat a móka, Gábor pedig kissé sértődötten közölte, hogy mit izélek, egész éjjel nyugi volt, nyilván kialudtam magam, neki is szombat van.
Erre valami egészen csúnyát mondhattam, mert kikapta a kiságyból az eddigre már száztíz százalékig éber Benedeket, kiviharzott vele a nappaliba betette a járókába, és nekiállt a StarTrek játékával elnépteleníteni a világűrt.

Benedeket azért nem veszem ki nagyon szigorúan háromnegyed nyolc előtt az ágyból, még akkor sem, ha felébred, hogy érezze, nem az a helyes, ha előbb felkel.
Erre amiatt van szükség, mert a Tunyogiba kilencre megyünk, és körülbelül tizenegykor indulunk el haza, vagyi csak ekkor alhat el, ráadásul közben végig megy a tortúra, amit ki kell bírnia alvás, és különösebb hiszti nélkül.
Így minél később kel, annál kipihentebb lesz még a foglalkozás végén is.
Ha felkel hétkor, négy órát kell egyhuzamban lenyomnia, a végére már éhes, fáradt, sírós.


A nappali alvásokkal viszont jól állunk, sikerült újra megküzdeni az ágyban elalvással.
Most lényegesen nehezebb volt, mint pici korában, részben mert már feltámaszkodik, önállóbb, érdeklődőbb, és nagyon is tudta, hogy esze ágában nincs aludni, részben pedig a sorozatos betegségek miatt annyira kézbe szokott, hogy érthető módon nagyon rosszul érintette a hirtelen bevezetett ridegtartás.

Az a tapasztalatom, de persze ez nyilván Benedekre érvényes, mert minden gyerek más, hogy nincs értelme átmeneti időszakokkal "megkönnyíteni" a szoktatást. Ugyanúgy új neki, és ugyanúgy megzavarodik tőle, mintha rögtön az új rendszerrel kezdtünk volna, és mire eljutunk oda, ahová szeretnénk, már beleszokott egy új, de még minidg nem ideális rendbe, viszont még emlékszik rá, hogy elárultuk, és emiatt a következő szakasz már sokkal nehezebb.

Ha okosságokat akarok olvasni, én a Suttogót kapom le a polcról, de csak ötletet merítek belőle, szentírásként azért nem kezelem, mert igen nagy hányadát tartom túl amerikainak, ugyanakkor jó gondolatok, és tippek vannak benne.

Szeretném mindenkinek felhívni arra a figyelmét, hogy ha a Suttogó segítségével nevel, mindenképp vegye meg a Suttogó mindent megold című kötetet is!
Ez gyakorlatilag ugyanúgy a kisbabákról szól (kis részt a kisgyermekekről), és mindent sokkal, de sokkal részletesebben leír, ráadásul eloszlat rengeteg félreértésre okot adó szakaszt, ami - talán a szerencsétlen fordítás miatt - egészen máshogy jön le az első könyvben.
Nemrég vettem meg, és szerintem ez lényegesen hasznosabb könyv, gyakorlati szempontból feltétlenül, a gyereknevelés meg ugyebár ilyesféle dolog kéne, hogy legyen.

Itt van például a "felvesz-letesz" módszer.
Isten látja lelkem, én kipróbáltam, felvettem, letettem, kalap kakit nem ért az egész. Benedek irtó hamar levágta, hogy mire megy ki a játék, és mihelyt megrezzentem, már ordított is. Később aztán, biztos, ami biztos, abba sem hagyta, és elértük azt az állapotot, amit pont elkerülni hivatott a módszer: ha csak meglátta az ágyát, frászt kapott.

Aztán elolvastam azt a kétujjnyi vastag fejezetet, amit a Mindent megold-ban szentelnek ennek a témának, az eredeti könyv három oldalával szemben, ahol végre kitérnek a megvalósítás buktatóira, és körülményeire is.
Merthogy ez volt az én nagy problémám ezzel a könyvvel, hogy klisé szinten adott akciótervet, aztán, ha az első pontnál a gyerek nem úgy reagált, ahogy a nyg könyvben meg van írva, akkor csak vakartam a fejem, és úgy éreztem, biztos elszúrtam valamit.

De most megtudhattam, hogy bizony, vannak gyerekek, akiknél ez a "mindenkinél tutira működik" módszer csak nem jön össze. Persze működik, csaaaak, nem úgy, hanem..

És akkor tulajdonképpen már szó sincs felvesz-leteszről, legalábbis egy darabig, hanem visszatérünk oda, hogy le kell tenni a gyereket az ágyába és kész.
És szó nincs már sírni nem hagyásról (bár persze a hagyás nem is olyan hagyás, hanem másmilyen, merthogy ott kell lenni a gyerek mellett és simogatni, meg nyugtatgatni, sőt, egyenesen azt tanácsolja, hogy feküdjünk be a ygerek mellé a kiságyba, ami nem mond ellent az egy ágyban alvással, mert ez nem a mi ágyunk.. Kiskoromban kellett volna olvasnom, sokat tanulhattam volna bizonyítványmagyarázás témakörben:P ).
Aztán, ha a gyerek túlvan az első pár napon, és megküzdöttünk pár alvásba fulladt órás ordításon, na, akkor működni fog a tuti módszer, lám a mi kölkönknél is. Hurrá! (tényleg működik, szóval a finomhangolásra nekünk jó)

Nálunk mindenesetre a maradj a gyerekkel és simogasd, meg beszélj hozzá, tökéletes kudarcnak bizonyult. (kicsi korában remekül működött)
Ha letettem, ordított, mint akit öltek, és ha megsimogattam, vagy sutyorogtam neki, azt külön pofátlan ingerlésnek tekintette a részemről, mármint, hogy mi a fészkes fenéért nem veszem már fel, ahelyett, hogy itt bájolgok vele. Iszonyúan frusztrált lett, és olyanokat produkált, amin még én is meglepődtem.
Ha letettem, és hagytam sírni, maximum negyed óra kellett, hogy elaludjon, ha én is bent voltam nála, akkor egy, és nem láttam, hogy boldogabb lett volna tőle, szóval egy nap után inkább letettem, és kijöttem.
A második nap már lényegesen jobban ment a dolog, a harmadik, negyediken viszont durván bekeményített (mint azt az okoskönyv előre megjósolta). Itt kezdett el Gábor úgy viselkedni velem, mintha patám és szarvaim lennének, voltam minden, és ezerszer elmondta, mialatt az üvöltést hallgatta (fülhallgatóval megszűrve szegényke), hogy ha én nem vagyok hajlandó törődni azzal a szegény gyerekkel, akkor majd alhat nála. Csak egyszer kellett megkérdeznem, hogy Iiigggen? Az éjszakákat is bevállalod? és utána legalább ezt nem mondta többet.

Harmad-negyednapra aztán Benedek, mint a kisangyal, csak nyafizott, ha letettem aludni, és ennek a kezelésére már ragyogóan működött a "felvesz-letesz".

Abszolút bejött viszont nálunk, amit a könyv az alvás mélységének, és az egyedül elalvásnak a kapcsolatáról ír.
Az utóbbi időben fél óránál hosszabban nemigen aludt (kivéve kézben/háton stb.), most viszont háromnegyedről indulunk, és egy-két naponta összejön pár egy másfél órás is, sőt, volt már többször is, hogy két óra hosszát aludt egyhuzamban.

Ez napról napra javul (másfél hete kezdtem vele), most már gyakorlatilag nem nagyon van, hogy fel kéne venni, mert nem sír, csak eldünnyög magában, és szépen elalszik pár perc alatt egyedül.


Bebizonyosodott, hogy a szép módszer nálunk nem működik, és mivel ott tartottunk már, hogy sem Benedek, sem én nem aludtunk közel sem annyit, amennyit kellett volna, ráadásul ugye már nem egy kisbaba, hanem nagyon is ravaszdi nagy, reméltem, hogy meg tudjuk érteni egymást, és noha nyilván pár napig rossz neki, hogy leteszem a kiságyába, de talán azért ennyi idő után már nem gondolja, hogy akkor ott is hagyom örökre.
Az, hogy a sírásból iszonyatos durva hiszti lett, ha meglátott, megkönnyítette, hogy kitartsak a döntésem mellett.

Persze, ha nagyon-nagyon-nagyon sírt, kivettem, megnyugtattam, de azonnal fektettem is vissza, ha lehiggadt, pár ilyen után általában el is aludt, mert rendesen kifárasztotta.

Voltak rémes percek, volt, hogy átmentem a konyhába mosogatni, hogy ne halljam.
És százszor akartam abbahagyni az egészet.

De már ott tartottunk (persze, senki nem tehetett róla, és ha legközelebb beteg lesz, meg kórházazunk, akkor újra babusgatva fogom altatni, és egész nap cipelni húsz kilósan is, ha az kell neki), hogy nem lehetett ezt tovább húzni.
Végigcsináltuk, és most jó mindenkinek. Benedek megint kacagva ébred, csupa energia és vidámság.

Ami rossz, az az, hogy még mindig elmondható, hogy ha egyszer felébredt valami miatt (és sajnos könnyen megy neki..), legyen az akár tíz perccel az elalvás után, akkor az az alvás kipipálva, és akkor jaj nekem!