Benedekblog

még eddig egyszer sem éreztem úgy, hogy itt a világ vége, csak már rohadtul tele volt a tököm az egésszel, de most így rajtam van a depresszió rendesen – főleg, mert az orvosomon is azt láttam, aztán ki is mondta, hogy bár elküld ő mindenhova és megtesz mindent, de látott már annyit, hogy tudja hogy sok jóval nem bíztathat, már ami a célzott megoldásokat illeti; az eredeti, akkor marha szellemesnek, mostanra ár túloptimista becslésnek tűnő “sebaj, hát ha tíz terhességből lesz meg az a 3-4 gyerek, akkor annyiból” ijelentésem meg kezd nem megvalósíthatónak tűnni – de most egy ilyen tegnapi facetoface őszintéskedős beszélgetés után így totál összeomlottam, ami végülis nem érdekes, csak annyiban, hogy Bubi odajött, mikor épp fetrengtem az önsajnálatban és közölte

“Anya, ne szomovkodj, én mindig megvédevek majd téged és mindig szevetni fogvak és ha máv nem vagy szomovú, akkov most máv légy szíves kevesd meg a VivvámMekkVinn kevekét, jó? De én tudok vávni anya, de adok puszit és most máv azévt mennyév, jó? És anya, ha szomovkocc, egyév csokit! Jaaaaaaj, anya, te nem is szeveted a csokit! Nembaj! Én szevetem!”

na, hát, van itt lelkigondozás ;P

Leadtam a szakdolgozatom; már a múlt hét elejére készen voltam, a pénteki határidő ellenére; az elmúlt két hónapot szép egyenletesen végigdolgoztam vele, úgyhogy ezúttal nem volt stressz, meg éjszakázás, meg idegbaj.

Benedek persze sokat volt anyunál és mamánál, de ennek volt egy másik oka is, csakúgy, mint a nagy felelősségteljeskedésnek a szakdogaírásnál: pár nappal a HSG után már teherbe is estem újra és igyekeztünk minimalizálni minden lehetséges kockázatot – nem szaladgáltam, nem emeltem, iszonyat brutál diétát tartottam, szedtem kétmaréknyi gyógyszert, nem stresszeltem, csak szép nyugisan írkáltam, meséltem, kerekedtem, eldöntöttük – megint - hogy majd most minden oké lesz.

Fölösleges volt – megint nem sikerült megugranunk a 4. hónapot; hét végére már véreztem, elhalt, nem jött össze.

Egyre valószínűbb, hogy Bubi valami lottóötös, amit persze eddig is tudtunk, de nehéz elfogadni, hogy esetleg szó szerint is kb annyi esülyünk volt rá..

Most az van, hogy megnézünk mindent, ami csak szóba jön, van egy szép hosszú listám genetikához, az összes létező autoimmun, meg véralvadáos szutyokhoz, meg további sosemhallott helyekre.

Kicsit már kezdek is összezavarodni, hogy melyik terhesség hogy is volt, pedig mindig megkérdik, asszem ez volt a hatodik, hét gyerekkel, amiből a Bubi a második. vagy valami ilyesmi..

Na, hát ez van.

Amúgy Benedek egy tündérbogár, a nap huszonnégy órájában be nem áll a szája, hihetetlen szövege van, és rengeteg örömünk telik benne.

A levelezőszerverünk viszont elromlott, úgyhogy az elmúlt, hát, vagy két hétben, vagy több is, nem kaptam meg senki leveleit – hacsak nem lett külön leszervezve, de azok úgyis tudnak róla. Állítólag mától már menni fog ez is.

azt mondja: Jaj, Anya, ettensön  (ezt imádom, ez a rettenetesen, ami ugye nehéz szó és tényleg ilyen kis franciás orrhangon mondja, affektálva, nyakra-főre) megszédüteeeem, máv nem tudok tovább dógozniiiii, de Anya, ne féjj, semmi bajoooom, csak szúg a fejem, jöhecc te dógozni  gépemheeee (szeret Gábor gépe előtt üldögélni és olyankor ő dolgozik), Anya, e vagyok kesedveee. – aztán hozzáteszi – Anya, kévek ludit, jó, akkov nem leszek ettensön ekesedveeee.

úgyhogy csak a móka kedvéért említem, hogy múlt hét hetfőn Bubi szeplős lett – orvosnál voltunk és persze volt artikulálatlan  egy kis ordítás. Ez délután volt és este, ahogy letette a fejét a párnára, én meg fölé voltam hajolva, úgy megmozdult az arca és egyszer csak tele lett szeplőkkel, mint egy kis pulykatojás. Persze, azt hittem, hogy kosz, illetve, először azt, hogy valami belespriccelt a szemembe – a kontaktlencsések átka, hogy simán rajtaragad minden a lencsén, aztán lehet nézni; pedig már hat éve, hogy megműtötték a szemem – aztán megpróbáltam letörölni és még közelebb hajolva rájöttem, hogy az ordítástól az arcán mindenhol megpattant hajszálerek valahogy így vízszintesbe kerülve kibuggyantak, hogy szakmaiatlanul fogalmazzak, ami most már így mindegy, csak épp érdekes, mert ez így több óra késéssel tisztára ellentmond annak, amit biológiaórán tanultam egymillió éve, bár, persze, Benedek még nem hordta az érfalait bioszra, lehet, hogy ezért viselkedik renitensen.. :)

SZóval, vicces, pirospöttyös gyerekem volt, most már alig látszik, csak néhány nagyobb, halványan a szeme alatt.

Különben, a vicces az volt, ahogy lereagálta azt az orvososdit.

Utoljára a két éves kontrollon voltunk, ami hát, lassan egy éve van már, közben tisztára orvosmentesen éltük az életünket – Úristen, eltelt egy év és semmi komoly, dedurva! – és most bizonyos speckó és érdekes tünetek okán a doktornénink magánrendelőjébe (aki fül-orr-gégész, ugye) vittük a gyereket, mert az picit scifibb, mint a józsefvárosi sztk, ahová – az ő kedvéért – tartozunk.

Benedek tehát a legnagyobb megelégedéssel vette az autókázást, a legnagyobb boldogsággal ült le a váróban – a tiszta padlóra - szőnyeg, meg játékok, meg minden - játszogatni, úgyhogy erősen, nagyon erősen látom magam előtt, hogy inkább átjövünk ide és nem a szutyokban várakozunk másfél órákat vigyázállásban, néha olyan aurában, hogy egyszerre kapunk nikotin- és alkoholmérgezést mindketten, aztán fertőtlenítem magunkat két napig (jó, mondjuk, mindent megér az orvos, de akkor is); szóval Bubi letottyant, kerített magának két vonatot, egy húzós szeneskocsit az egyikhez, egy nínósautót, meg egy huzogatás zsiráfot és mondhatni igazán prímán érezte magát, amikor is kijött a Doktornéni, Bubi meglátta – megállt az idő, a fiam arcára kiülő csalódott elárultság és lábujjáig görbülő szája leírhatatlan – aztán hisztérikus hangon és hadarva felteszi az egyenlőre még óvatosan tapogatózó kérdést, minden kérdések legfontosabbikát: “AAAAANYAAAAA! KIIIIJÉÉÉÉÉÉ A VONAAAAAT, AAAANYAAAAA????!?!?!?!

 AAAAANYAAAAA, MÉVT EZÉ NINIJÉ VONAT???!?!?!?!!? AAAANYAAAAAA, MÉVT VAN ITT EZ NÉNIIIIIIIII, ANYAAAAAA?!?!?!?!?!? – azzal felugrik és rohan az ajtónak, tépi fel és menekül, visítva, egy cuki kétgyerekes család meg persze ekkor érkezik, hát van drámai érzéke a kölyöknek.

Becibáljuk, leülünk, beszélünk, közben Bubi befordul a mellkasomnak az ölemben, icipicikére kezdi összezsugorítani magát és olyan hangokat ad ki, mint egy kutyakölyök, ha rálépnek a lábára, nyüszög és kezdi egészen durván belelovallani magát abba, hogy őt itt minimum fel fogják darabolni, szóval érik az atom-hiszti, amit az én nem igazán hisztisnek mondható fiam kizárólag ezekre a dicső pillanatokra tartogat már egy éve.

Itt lesz bejelentve, Doktornéni által, hogy most márpedig anyának pisilnie kell, kifelé, gyerek meg átül apához, úgyhogy kimegyek és kint bíztatóan nézek a két cuki jéggé dermedt gyerekre, mert Benedek eddigra már az életéért ordít, elég harakiri érzés, de mindegy, mert maximum öt percig tart, aztán sikerül meggyőzni, hogy  senki nem fogja bántani, és nyugi lesz, sőt, mire már én is bementem, hogy mindent megbeszéljünk, fapofával mászkált ki-be köztem és a játékok között, nemtörődömséget sugározva - ami, ha én bent maradtam volna, tutira nem következik be, úgyhogy egyrészt éljen, másrészt Gábor innentől megnyerte az orvoshoz kísérgetés tisztes szerepkörét is, ezúton gratulálok neki!

szolgálati közlemény, hogy V.anyukának, F.anyukának és O.anyukának különböző okokból megírt íméljeim szerintem nem igazán mentek el, illetve én speciel 2 napja nem kaptam egyetlenegyet sem, ami valószínűtlenebb, mint hogy a Föld visszafelé forogjon, úgyhogy aki keresett, keressen tovább lelkesen, majd még én is próbálkozom..

a drágalátos fiam ugyanis ma azzal a mondattal törte össze a szívem: És, Anya, moszt emegyek és nem jáccom veed többet soooooooo-haaaaaaaaaaaaaa!

(az ok az volt, hogy felszólítottam, hogy maradjon nyugton az ágyában, ha már egyszer alvás van és elkoboztam a tizenkét ágybavonszolt (és éppen repülőni tanuló) vonatból tizenegyet – hiába ostobán lágyszívű vagyok)

- és láthatóan olyan marha büszke volt magára, hogy ihaj, miközben ott toporgott a gondos mérlegelés után csak félig becsukott ajtó mögül, és leste, hogy most akkor mit fogok csinálni.

Felvettem a könyvem és olvastam, ő meg leesett állal rohant vissza és nyomatékosan megismételte a fenti mondatot és fenyegetően hozzátette: rádejtem a dömpevt! – ami esetében azt takarja, hogy hozzámvágja, mert konzekvensen ragaszkodik hozzá, hogy a dolgokat lehet ugyan dobni, de az olyan dolgok, amiket nem szabad hajigálni, kizárólag csak esni tudnak, véletlenül, ugyebár.

Eddig ugyan még nemigen vágott hozzám semmit, talán egyszer-kétszer megpróbálta kisebb dolgokkal, de hamar rájött, hogy sokkal kisebb büntit kap, ha az ellenkező irányba hajigál, úgyhogy azóta ehhez tartja magát, de ez a fenyegetési téma is merőben újdonság volt, úgyhogy álltam elébe:
mondtam neki, hogy hallottam már elsőre is, azért is feküdtem le olvasni a saját ágyamba, mert ha úgysem akar velem lenni, akkor igaziból nekem itt a saját szobámban kényelmesebb, és ha a dömpert hozzámvágja, akkor egy: elveszem a dömpert és sohanapján kapja vissza, kettő: bemegy a szobájába és rázárom az ajtót, ott hisztizzen, három: nem megyünk ma játszótérre és nincs mesenézés sem, és mivel velem nem játszik, igazán szar lesz a délutánja.

Kattogó fogaskerekek hangját sodorja felém a szél, fél perc múlva Bubi közli: Jó, Bibi nem ejti Anyáva véetlenül a dömpevt, de nem jáccom Veed sooooooooo-haaaaaaaaaaaaa, azzal visszahúzza a csíkot az ajtó mögé, leskelődni.

Igaziból itt a történet vége, mert a soha az persze mintegy másfél percig volt életben, aztán odajött és megkérdezte: “Bibi hozzád búj?”

Mondtam, hogy persze, mire adott puszit és azt mondta: “Avanyos vagy, Anya, de takajj be, mevt nagyon hideg van, nagyon megfázom és nagyon köhögöm” – a téli nyitott ablaknál alvásoknak az lett a végeredménye, hogy megszokta, hogy elég emberes súly van rajta alvás közben és hiába van már meleg, még mindig hálózsákban, pehelypaplanban, meg pokrócban alszik, mert különbe őszerinte hideg van – aztán a legteljesebb egyetértésben, két perc alatt elaludt az ágyunkban.

Én eddig azt hittem, hogy ez ilyen oviban tanult dolog (vagy nyilván, ha a kedves szülő mondja, de asszem, lassan kijelenthetem, hogy ilyen szintre nem fogunk süllyedni most már, ha eddig nem ;P), hogy bibibííí, nem leszek a barátod, meg nem szeretlek és most eléggé meg vagyok lepve, hogy nem..

Szóval, lassan leválás van, tényleg, azt hiszem..

Igaziból tök izgi, hogy milyen jókat fogunk mi még játszmázni egymással, alig várom – tudom, ne akarjak kamaszgyereket..

Többek kérésére a postok innentől FB-on is elérhetőek.

Reményeim szerint… ;)

Van nálam egy szolíd A3as méretű Gyermekneurológia kötet – a szakdolgozatomhoz kell (illetve mégsem, mert hiába tanultam a régi szép időkben két évig latinul, csak minden hetvenháromésfeledik szavát értem; pedig azt reméltem, hogy elérem a huszas átlagot) – na, ebből akar valami miatt Benedek állandó jelleggel mesélni nekem.

És mesél is.

Könyvre nagyon vigyáz, úgyhogy odaülök mellé, fogjuk az ölünkben és Benedek folyékonyan “olvassa” a ma esti adagot, csak most, csak nekem – fene figyelmes egy kölök:

Anya, ide figyejjé! Anya, az van ide ívva, hogy kutyafejű, hogy Anya, te egy avanyos kuytafejű vagy! Egy kutyahajú! Egy avanyos-vizes kutyahajú-kutyafejű! Anya, figyejj, óvasom, Anya, te egy kevgebivka vagy, azt ívja! Anya, egy nagyon avanyos kutyafejűkevgebivka vagy, a kutyafájájájájájáját neki, Anya!

Az elsőszámú gyanúsított a nagymamám, a múltkor is azon fetrengtek a fiammal a röhögéstől, hogy kutyafájamacskafarka, meg hogy háromtarkabarkacica..

legyen rá felkészülve, hogy Bubi majd végignéz a terített asztalon, nagyvonalúan int egyet és tudálékosan bejelenti:

 mind megy pocakomba; hamiból kaki lesz, vízből pisi; kaki kijön popómból, pisi kukimból

a tényekkel nehéz vitatkozni

menetrendszerűen nyest, kizavartam, de aludni már nem ment, mert Bubi is nyugtalanul aludt – amúgy is beszél álmában (én is), de ma különösen aktív volt.

Ha nem kis monológokat adott elő magának, akkor, ma pl ilyeneket:

“mo-tov-OLAAAJ!”

“kosz-ka-CUKOOOOR!”

“mé-vő-SZALAAAAAG!”

“vil-lany-OSZLOOOOOP!”

ez után még hozzátette: abban megy az ávam, bele a lámpába. abban van a villanykövte. megszevelem apáva. villáskulccsa.

muhaha

Ja, amúgy egy szerelő ismerősnél jártunk a műhelyében, valami miatt, hát vidámparkba is fölösleges lenne vinni a gyereket, majd néhanap, ha jó lesz, összedobunk egy tálca süteményt és leruccanunk Janihoz, itt van két utcára, aztán eleresztem a g és megvan a program.

láttunk autót alulvól, a kipufóját, meg a motovtévt (loál),  meg kerekeket, meg tengelyeket, meg minden csuda dolgot.

Kissé leharcoltan kezdődik a nap, ugyanis Dögvész, a biztosan cuki, de iszonyatosan hiperaktív nyest/nyuszt/nemtommégmilehet, aki rövid huzavonát követően – mely során kijelentettem, hogy ha még egyetlen éjszakán meghallom, ahogy a padláson randalírozik, megyünk - kiköltözött, mikor mi beköltöztünk, visszatért.

Közben két dolog változott, az egyik, hogy rezisztens lett a plafon püfölésére, sőt, úgy hallottam, tetszik a rohadéknak, a másik, hogy van egy épp sötétben félő kölköm és nem tesz jót a lelkibékéjének, ha tűhegyes karmok kapirgásznak a falban – mert valahogy oda is bemászik – mindezt olyan hihetetlen sebességgel, hogy az valami döbbenetes.
Sőt, harmadsorban, az is aggodalomra ad okot, hogy ha netán Dögvésznek is kölkei lesznek – akik viszont tuti nem fognak félni a sötéttől – akkor azokkal vajon mit tudunk kezdeni, mert, hogy hat rohangászó kisnyestet nem tűrök a fejem tetején éjszaka, az tuti.

Egyszer valaki okos ember, aki értett hozzá, azt mondta nekem, hogy elég esélytelen egy ilyen szitut önerőből megoldani, mert hát, végülis, ezek sziklák üregeiben élő állatok és ha találnak egy jó kis, fűtött, bélelt sziklát, akkor majd hülyék lesznek csak azért otthagyni, mert a játszóidejükben valaki dübörög a szikla falának túloldalán..

van benne valami..

Úgyhogy most elég buci fejjel végok neki a napnak a felspannolt Benedekkel; Gábor sajnáltatja magát és édesdeden alszik – ezt tette jórészt akkor is, amikor hangosan káromkodva, ököllel vertem a plafont; úgy minden ötödikre felriadt és megkért, hogy csináljam csendesebben..

szatyvos lizs

mondjuk annyiban hibádzik a dolog, hogy szerinte azért kell zacskós rizst enni, mert azt szeretik az oroszlánok – ma épp oroszlán, tiszta Caligulai hajlamai vannak a tetszelgésre

Bubi nagyon sóhajt reggel -miután leküzdötte a vödör kakóját, persze – és felteszi aköltői kérdést: Anya, ki szeleti Bibit?

Mire fogom magam és visszakérdezek: Na, vajon ki?

Benedek fél percig halálos döbbenettel bámul rám, aztán lemondóan sóhajtja: Cak anya, meg a natok.. (vonatok)

Bubi, úgy látszik, amolyan szociális önmagára találáson megy keresztül, pár napja típercenként megkérdezi: Anya, nem halagszol vám? Szeletlek? (ez ilyen izé, mármint, azt akarja kérdezni, hogy én szeretem-e, csak ez a fránya ragozás néha bonyolult dolog, ha azt akarja mondani, hogy szeret, akkor azt mondja, hogy Bibi szeleti anyát) és ezt így minden új tevékenység kapcsán felméri -és nem, nem mondogatom neki napi hetvennégyszer, hogy haragszom rá és természetesen sosem mondanék neki olyat, hogy nem szeretem..

És akkor én szépen, tízpercenként elmondom, hogy nem, nem haragszom, de ha haragudnék, akkor is szeretném.

Anya, biiiisztos?

Biztos, Bubikám!

Akkol jó, te nem mévges vám, Bibi szelet, bújom hozzád!

És akkor bújunk, csuda mókás..

Különben is extrém anyafüggés van, nem tudom, hogy a mostanában időről-időre fennálló eltűnéseim miatt, vagy csak mert most éppen ez a normális, de nagyon szerelmetesek vagyunk.

Közben meg minden nap elmondja, hogy ő már nagy és nemsokára óvódába megy,  (hát, nekünk eléggé összejött ez a felmagasztalás dolog), Kati nénihez, mert már nagyfiú, és ott gyerekek lesznek, meg játszótér, meg autók, “ész Anya oda nem jön, de majd Bibi megváv, Anya, jó? Megyünk haza tütüvel együtt, jó? Bibi vezet, jó? ;PPP”.

Amúgy, ma icipicit a szívem szakadt meg a játszótéren:

elég hülye időjárás volt és rajtunk kívül két kisfiú volt, Bubival nagyjából egyidősek, de picit idősebbek, bölcsisek és ismerték is egymást.

És, hát, Bubi annyira nagyon szereti a gyerekeket, legtöbbször csak szaladgál utánuk, meg nézi őket, de csupa öröm és lelkesedés, és a másik két kisfiú viszont utáljuk Bubit játékot játszott; persze még sosem látták azelőtt, de az volt a lányeg, hogy ne menjen oda, ahol ők vannak és nem játszanak vele. És kaibáltak neki, hogy menj innen, Bubi meg csak ment utánuk és mosolygott és kedvességeket mondott nekik, nem isértette, azt hiszem, hogy valami nem stimmel, bár a végén azértkezdett kicsit elbizonytalanodni.

Az esett picit rosszul, hogy ott ült akét kisfiú anyukája is és a kisfiúk mindig odaszaladtak az anyukáikhoz, hogy nem hagyja őket az a gyerek békén,meg nem akarnak vele játszani és minek megy oda, ahol ők vannak. És egyik anyuka sem mondta, hogy hát, játsszatok vele is, vagy, hogy kicsi még és kíváncsi, hanem, hogy hát akkor menjetek odébb, meg várjátok meg,míg hazamennek. És méregettek pármásodpercekre, mintha én volnék a szaranya, aki nem játszik a gyerekével. Holott csak, nem velem szeretett volna játszani, ezzel nem tudok mit kezdeni, de aztán hazajöttünk,mert amúgyis csöpögni kezdett az eső..

Örülök, hogy még kicsi ahhoz, hogy az ilyesmit megértse, igaziból, nekem az fájt, hogy belegondoltam, hogy milenne, ha értené – ugye,milyen hülyén működik ez az anyacsip a fejemben? - és sajnálom, hogy gondolom, nem igazán tudom kivédeni, hogy két hét óvódai kiképzés után már majd ő se legyen ilyen kis mindenkihez odamenős mosolytenger.

A múltkor egy kislánytól valaki elvette a lapátját és sírt, ő meg erre adott neki egy autót, aranyos volt – bár a kislány tojt persze az autóra és sírt tovább.. :)

Benedek épp mélyreható személyiségváltozáson megy keresztül, kezdi felfedezni a sötét énjét is, hehe..

Ez kicsit ilyen kettős dolog, mert máshogy látom én és máshogy látszik kívülről.

Kívülről nézve: Bubi néha újabban irigy  és makacs.

Én viszont ennek borzasztóan örülök, mert ezeken már régesrég keresztül kellett volna essen  és pusztán arról van szó, hogy egy mésfélévesnél még cuki, hogy mindent begyűjt a homokozóban és ha valaki látogatóba jön, akkor kivesz a kezéből bármit, amit megfog, addig egy háromévesnél ez “csúnya dolog”..

Benedek eddig, ha valaki egyáltalán megközelítette, már eldobott mindent, ami a kezébe volt és azonnal odébbhúzódott, átadva a helyét. Mindig azt figyelte, mit csinál a többi gyerek, hogy azonnal ugorhasson, ha valakinek az útjába kerülne.

Most viszont, egyik napról a másikra, már ő megy oda a többi gyerekhez, azt és ott  játszik, amihez kedve van, és ha el akarnak venni tőle valamit, van, hogy nem adja oda (jó, azért, ha rámásznak, még mindig elmenekül, de legalább nem vonul vissza rögötn anélkül, hogy egyáltalán kiderülne, hogy akarnek-e tőle valamit :) ), és, hát igen, legalább a saját territóriumán belül úrnak érzi magát, úgyhogy nagyon meg van szabva, hogy kinek mihez van jogosultsága itthon..:) A gyerekek amúgy kivételt képeznek, tehát csak a felnőttek kezéből veszi ki automatikusan a játékait, ha gyerekvendégünk van, akkor az játszhat.. :P

Nem tudom, van-e összefüggés azzal, hogy pont ezelőtt a reakció előtt találkozott az első olyan kisgyerekkel, relatív szoros összezártságban, akivel, bár, ha együtt vannak, akkor jól elvan, de ha meg itthon vagyunk és szóba jön, hogy megyünk, akkor simán azt mondja, hogy inkább ő ne legyen ott, mert ellöki és mindent elvesz tőle (illetve, ez is fura, hogy nem magáról beszél, hanem egységként magukról, magáról és egy kislányról, ilyet sem csinált eddig) .

De ugye, talán ez is jó dolog, így az ovi előtt, mert lássuk be, Bubi eddig ilyen kis, hozzá hasonlóan túlszocializált gyerekekkel volt együtt és biztos, hogy az oviban is lesz olyan, nem is egy, aki kicsit rámenősebben éri el, amit akar, és ott sokkal többen lesznek, szóval jó, hogy addigra jó eséllyel már majd kifejleszt magában némi ellenállást ezügyben is.. :)

Szóval, kis csúszással, ugye, de alakulgat szépen az énképe és ennek örülök, úgyhogy elég kettős dolog, hogy miközben magyarázgatom neki, hogy igazán nem kéne azonnal begyűjtenie a százhuszadik autóját is, ha csak valaki leül a közelébe, belül fülig ér a szám.. :D

Az internetelérésem továbbra is kicsit problémás egy icipicit, de azért néha csak előkerülök..

Kis közjátékként itt válaszolnék egy levélre is, amit az elmúlt héten kaptam, és amit igaziból nem tudok hova tenni:  ismeretlen ember írta, olyan, aki tudtommal még csak nem is kommentelt itt soha és arra vonatkozott, hogy miért merül itt homályba, és tűnik keszekuszának, hogy mi van az én egészségügyi állapotommal és kért erre vonatkozó bővebb felvilágosítást, hát, elég furcsa stílusban.

Az, hogy ezekbe mennyire megyek bele, azt gondolom, az én döntésemen áll; a blog célja eredetileg is az volt, hogy ne bolonduljak meg, mikor Benedek megszületett, úgy, ahogy, és bár mindenkinek nagyon szívesen segítek, aki a saját gondjával hozzám fordul,de magamról annyit írok, amennyit éppen jól esik.

Egyrészt van egy szép, okos, ügyes, egészséges gyerekem, aki kitölti a napjaimat, másrészt eddig öt másik gyerekemet veszítettem el és ez nyilván kihat a mentális és az egészségügyi állapotomra is és bár egyrészt én vagyok a szépokosügyessatöbbi kisfiú anyukája, akiről nagyon szívesen beszélek, másrészt viszont magamról leginkább egyáltalán nincs kedvem beszélni senkivel sem, de még belegondolni sem, és ha épp jókedvű az egyik felem, az nem jelenti azt, hogy a másik nem élte át azt, amit és nincs szarul.

Ettől függetlenül mindig szívesen fogadtam, ha valaki érdeklődött akár direkt irántam, és válaszoltam neki magánúton, viszont elmondanám, hogy nem egy napi kellemes ötperces olvasmány vagyok, ami jár, hanem egy másik ember, úgyhogy a “tartozom annyival, hogy teljes képet adok, ha már egyszer belekezdtem..” típusú mondatokat annyira nem tudom hova tenni, hogy azt hiszem, már így is túl sok energiát fecséreltem erre a kérdésre. Persze lehet azt mondani, hogy akkor minek írok annyit amennyit, de hát, azt írok, amit akarok..

Természetesen megvagyok, természetesen vannak egészségügyi gondjaim és természetesen ezekről majd írok, ha olyan kedvem lesz, mert nem tartozom a világon senkinek számadással.

Azeszemmegáll, na..