Na, most már nem is annyira függő a dolog.
Kis magyarázat:
Sokan kérdezték, miért szükséges a korai, ha egyszer Benedeknek nincs mentális károsodása.
Egyrészt, egy igenigen halovány esély persze mindenre van; ha én most úgy is gondolom, hogy Benedek zseniálisan agyafúrt, attól még lehetnek problémái ezzel-azzal. Másrészt: tény, hogy totál fejletlen idegrendszerrel jött a világra, ami inkább később mutatkozik/hat meg igazán (tanulási, koncentrációs problémák, hiperaktivitás, stb.), csak éppen a korai fejlesztésnek az a lényege, hogy korán van rá lehetőség, nagyjából 3 éves korig, utána meredeken esik a helyrehozás esélye. Harmadjára, de ez persze már az előzőre is igaz volt, hogy a korai fejlesztés egy komplex dolog, így például van benne mozgásfejlesztés is, amire nálunk önmagában is szükség van (kicsit csámpás, kicsit sántikál, egyik oldala merevebb - nem mintha ez zavarná bármiben is), és ezen felül persze a mozgáson keresztül megintcsak megvalósul az idegrendszer és az agy fejlesztése is.
Azt, hogy ki jogosult korai fejlesztése, az igen komoly névvel rendelkező III. számú Egészségügyi Bizottság dönti el és ítéli meg. Ezt aztán bizonyos időközönként - esetünkben évenként felülvizsgálják.
Tavaly a Tunyogi féle korai fejlesztőbe jártunk és Dévényeztünk.
A Tunyogiban a kezdeti, nehéz időszakban rengeteg segítséget kaptunk, ez persze azoknak igazán fontos, akiknek csak ilyen időszakuk van.
Mindig volt mindenki számára egy (mit egy, töméntelen) jó szó, segítség, tanács.
Mégis, több okból is fontolóra vettem, hogy az idei tanévet már nem náluk kezdjük.
Az egyik teljesen független minden külső tényezőtől, ez pedig Benedek hajlama az éjszakai fulladásra; ha rossz éjszakánk volt, sokszor csak hajnali hat körül tudott igazán mélyen elaludni, háromnegyed nyolckor felkelteni kegyetlenség lett volna, nem beszélve arról, hogy teljesen értelmetlen is. Ugyanakkor, ha épp jó éjszakánk volt, és Benedek rendben felkelt hétkor, akkor is gondot okozott, hogy kilenckor már épp elaludt volna; na ekkor kezdődött a foglalkozás és tartott fél tizenegyig, utána Benedek hazafelé elaludt, de persze felébredt, mikor megérkeztünk egy fél óra múlva.
Aki olvas, tudhatja, hogy a rendszeres alvás megszállottja vagyok, főleg egy - csak, hogy fentebbre utaljak - éretlen idegrendszerű gyereknél.
Persze a csoportos foglalkozások (torna+fejlesztés) miatt kellett ennyi idő, értem, de ez akkor is nagyon ütközött a mi napirendünkkel, és úgy éreztem, Benedek van olyan jó állapotban, hogy ne kelljen mindent felrugnom a fejlesztések miatt: nem éreztem, hogy nincs mit vesztenem vele.
De itt el is érekeztünk a csoportos foglalkozások okozta problémához. Ide kevés kivétellel Benedeknél súlyosabb állapotú gyerekek járnak, és valamikor tavasz elején elérkezett az a pont, amikor ez, úgy éreztem, elkezdett problémát okozni. Amikor színes, zenélő, világító tárgyakat mutogatva próbálták felkelteni a babák és a velük egy foglalkozásra járó, nagyon súlyos idegi sérült, eseteneként hat-nyolc éves gyerekek figyelmét, Benedek egyszercsak eljutott egy olyan pontra, amikor nem csak nézni akarta az adott tárgyat. Persze ez is volt a cél, és a legtöbbször amúgyis kiosztottak mindenkinek egy sajátot, de probléma volt, amikor csak egy közös dolog volt, ilyenkor ugyanis Benedek szerette volna, ha elveheti, persze én is szerettem volna, mégsem engedhettem, mert volt rajtunk kívül hat másik gyerek, akik nézegették.
Amikor mindenki kapott egy saját valamit, és játszottunk, mondókáztunk vele, én örültem, hogy Benedek szépen eljátszogat a kis bigyójával, de mivel a többi gyerek abszolút passzívan vett részt mindenben, úgy volt felépítve az óra, hogy kb 2 percenként váltás volt, ilyenkor beszedték a gyerekek(szülei)től a játékokat, és jött a következő feladat. De Benedek persze nem akarta visszaadni. Elvegyem? De nem örülni kéne épp, hogy jól elfoglalja magát? Nála hagyjam? De akkor meg minek jöttünk ide, otthon is szüttyöghet egy golyóval.
Ez mostanra, amikor már jár, sőt, rohangál, még azzal súlyosbodott, hogy el nem tudom képzelni, mégis mit csinálhatna a tornán azokkal a gyerekekkl, akiknek az az éves program, hogy felemeljék a fejüket.
És ezt most semmiképp nem lekicsinylőleg mondom, sőt! De tény: én sem biztos, hogy örülnék, ha az a gyerek, akivel együtt kezdtünk járni, vígan rohangászik, míg az enyém nem csinál semmit. Benedek oldaláról meg: onnantól, hogy jár, nincs mire gyúrni, csak finomítani, korrigálni, de ez megintcsak egyéni dolog, erre ott a dévény, ott nem tud valaki csak az ő lábtartásával foglalkozni, míg a többinek egészen más a közös program.
Hozzáteszem, amiről írtam, az a kiscsoport. Csak éppen a nagyban nagyok vannak (aki súlyosabb állapotú, kortól függetlenül marad a kiscsoportban). Mászókázni, festeni, számokat tanulni Benedek értelmeszerűen nem tud.
Mondták, és tudom is, hogy szívesen megtennék, hogy kapunk teljesen külön programot, csinálunk majd mindent külön.
De nem menne, nem lehet, még a tornát csakcsak, de a mondókázós fejlesztést? Egyszerűen nem lehetne rendesen megoldani.
Úgyhogy olyasmi helyeknek kezdtem utánanézni, ahol egyrészt van egyéni fejlesztés (ilyenkor csak heti 1-2 alkalom van/gyerek, de akkor csak vele foglalkoznak, személyreszabottan), illetőleg olyan a csoport, ahová jobban beillünk.
Hosszas kutakodás, és mindenféle dolgok mérlegelése után oda jutottunk, hogy, még ha elsőre meglepő is, a listánk élére a Down-korai került.
Itt, ha épp van szabad kapacitásuk, fogadnak nem-downos gyerekeket is, van egyéni és csoportos fejlesztés is, minenféle terápiák, és olyan fejlesztők, akiket már számtalanszor hallottam emlegetni és mindig glóriával a fejük fölött.
Eddig még nem tudtak semmit mondani, de a mai évnyitás után úgy áll a létszám, hogy megnéznek minket, úgyhogy kaptunk egy időpontot (október elejére, mert kicsit bolondokháza van feléjük (is)).
Többek értetlenkedtek, mikor mondtam, hogy hozzájuk szeretném vinni Bubit, merthogy down, jajistenem, cseberből vederbe.
Hát, pedig ez bizony nem így van.
Nem tudok a down szindrómásokra "sima" fogyatékosként gondolni. A downosok azok downosok. Mások, mint mi, de okosak a maguk módján, szerethetőek, kedvesek; őszinte öröm együtt lenni egy downossal, receptre írnám fel mindenkinek, hogy elgondolkodjon, mi is a fontos igazán a világban.
Alapvetően kis korban kicsi a lemaradásuk, és ez aztán egyre duzzad, de egyenlőre, biztos nem egy lepipálná Benedeket, és az biztos, hogy alkalmasabb játszótársakra sehol nem találna, mint ott.
Szóval, remélem, tudunk majd oda járni.
Már csak egy fájó kötelesség maradt: egy búcsúlátogatás; elköszönni, megköszönni..
