Benedekblog

Hát, meg kell mondjam, ha innentől bárki hasonló félelmekkel küzd az ismeretlentől, mint én tettem, én vagyok a megfelelő ember, akihez jöhet, hogy megnyugtassam.

Mindenki kedves volt és figyelmes, magát a műtétet meg egyszerűen észre sem vettem.

Az ágyammal együtt toltak át a szomszédos műtőbe, a hálóingem le sem kellett venni, felmásztam a székre, bekötötték a branült, beadták az altatót, és kb. 10 perc múlva felébresztettek a kórteremben, ahová szépen visszatoltak az ágyamban.
Mikor felébredtem, görcsöltem, de az ápolónő nem adott gyógyszert, hogy ki tudjak estére józanodni, hanem azt mondta, hogy aludjak csak vissza, amihez tényleg körülbelül tíz másodpercre volt szükségem, és egy óra múlva úgy ébredtem, hogy simán tudtam volna akár ugrálni is.

Négykor szépen hazamentünk, megnéztünk egy fél évadnyi Bonest, megettem egy hatalmas adag lazacos gnocchit, aztán fél nyolckor beájultam és aludtam reggelig. (Bubi anyuéknál van csütörtök óta és szerintem csak vasárnap hozzuk haza.)

Ami igazán szomorú volt az egészben, az az a tizenöt éves kislány, aki délután már a barátnőivel viháncolt bent, és hogy hogy beszéltek az egészről.

Bárcsak kiírhatnám a homlokomra, hogy én nem azért jutottam ide!

Álszentség?

rettegek

A sok bérhülyéből, aki minden rohadt abortuszos topicot telekommentel olyan hülyeségekkel, hogy a gyereknek letépik a végtagjait, meg ollót szúrnak a fejébe és kiszívják az agyát, meg az orvos az élő magzatot megfojtja a mélepénnyel, aztán kikukázza.

Lehet, hogy Indiában ez van, amit sajnálok, és a magam részéről abortusz-ellenes vagyok, de kinek segít ez a sok szarság?

Azt mondja meg nekem valaki, mennyit illik adni ilyenkor a magánorvosnak? Na erről sehol nincs egy rohadt szó sem, én meg már hányok attól, hogy tovább keressek.

Ja, és végtelenül félek a holnaptól.
De fogadjunk, túlélem..

Nem fertőzés volt.

Csak egy picit vérzett a méhszáj, semmi extra.

A méhem is nőtt, az ultrahangon csak azért néztük meg, mert miért is ne, ha már ott voltam.

A baba nagy volt, nem nagyon régen történhetett, de nem is az elmúlt egy-két napban, mert már elkezdett szétesni.


Az abortusz pénteken lesz, mert akkor tudja a saját orvosom csinálni.
Addig fekszem, nehogy elinduljon a dolog, mert még így is rettegek attól, hogy újra a nőgyógyászatra kerüljek: egyre érik bennem az elhatározás, hogy mielőtt legközelebb szülök, elmegyek egy pszichológushoz.


Lehet kérdezni egy csomó dolgot, bár tök fölösleges, de mégis, mi a tetves búbánat miatt kell pont nekem átélnem ezt újra és újra?!?

Gábor, szegénykém, azt sem tudja, hogy keresse a kedvem, pedig, igaziból, elvagyok, ha fásultan is, mert hát mégis mi mást tehetnék..

Ha soha semmilyen nőgyógyászati ihletésű fertőzésed nem volt, mikor is szedhetnél össze egyet, ha nem akkor, amikor terhes vagy?

Vadászom az orvost..

Benedek szerint rohangálni vicces, - igen, az a bizonyos 45 fokban bedőlős - persze, hogy elhasalt, persze, hogy rossz helyen, persze, hogy tele volt a keze, úgyhogy nem tette ki.

Mikor felkaptam, még láttam a nyelvén a két felső egyes fogai által ütött vágásokat, aztán elkezdett üvölteni, amitől a száját addigra már elöntő vér is elkezdett kifolyni.

Igazából semmi extra, mert persze a szájseb sokkal jobban vérzik, mint egy rendes, de az, hogy így csorgott belőle, teljesen taccsra tett.

Erre csak akkor jöttem rá, mikor már a vért mostam a ruhájából: nem volt ott senki, én meg totál rosszul lettem, aztán nem mertem szegény gyereket még ülni hagyni sem egész délután.

Ehhez tartozik annyi előzmény, hogy mikor lehámoztam róla a ruháit, kicsusszant a kezemből, felállt az ágyon, és azzal a lendülettel elkezdett szaladni a tűlsó vége felé. Röhögve, csurom véresen.

Csúnyán megfájdult a fejem, na..

Tömören:

Először lementünk; a klíma már előzőleg elromlott, de most felforrt a hűtővíz is és nagyon-nagyon meleg volt.

A Balaton, mint a pisi, a gyermek nagy örömére, úgyhogy fürödtünk nagyokat, amit csak az árnyékolt be, hogy már éreztem a következő frontot, és olyan migrén jött rám, hogy legszvesebben lekapartam volna a fejem, és elásom olyan két-három méter mélyre, aztán ugrálok rajta kicsit.

Az utolsó kánikulás napon a gyerek még benyalt valami fosós bacit, amitől öregedtem három évet, mert ha meleg van, fényen szokott élni, az output viszont nagyon is valóságosnak bizonyult, úgy félóránkénti eresztésekben. Kínomban adtam neki kétharmad széntablettát, elvileg hároméves kortól egy-kettő az adag, de nem tudtam már mit csinálni: ez hatott is, most ugyan görcsöl a hasa szegénynek és szorulása van, de ez jelen esetben még mindig a zserencsésebb verzió.

Most hideg van, orkán és szakad az eső, de Benedek, hála Istennek, csak nyűgös és rosszul alszik, viszont tüdőileg remekül szelel, ami azért nagyon rendes dolog tőle, mert a hülye anyja otthonhagyta az inhalátort, csak, hogy tudjon még min stresszelni.

Viszont ezektől eltekintve remekül vagyunk, Benedek imádja a kertet, bóklászik, totyog ide-oda és igazán meg kell zabálni.

Én, egyetlen gyerekesként a társaságból (sőőőt, terhes is vagyok, enyhtő körülményként), valósznűleg mindenkinek az agyára megyek, mert síkideg vagyok mindenen, de sebaj, erre valók a barátok..

Benedek ma reggel úgy ébredt, hogy magában revízionálta a tegnapi napot, és inkább átment óriáscsecsemőbe.

Ehhez persze azért még nem elég stabil személyiség, így néha felpattan, és elkezd nyargalászni; bekövetkezett az általam mindig rettegve szemlélt mutatvány: fejet előre, 45 fokos szögben bedőlni, és rohanni, amerre visz a lendület.
Persze ezzel nem azt mondom, hogy Benedek már EZT csinálja, de mindenesetre próbálkozik vele, egészen addig, míg oltári nagyot nem esik.
Vagy neki nem szalad leszegett fejjel az ágya sarkának, de ezt hagyjuk is.

Aztán egy pillanat alatt rájön, hogy taktikai hibát vétett és visszamászik az ölembe, vagyis, igazából mindegy hova, csak az enyém legyen, és nyafizik, mert ő még kisbaba. Anaaaaa, anaaaaa - és merengve szugerál.
Persze bedőlök, és maradhat. Nézegessük ezt a könyvet talán? Nézd, itt a cica!
De onnantól csak nyűg vagyok, és bosszankodó pofival hesseget, mert van képem foglalni körülötte azt a drága helyet. Persze, ha kiebrudalnám, akkor rögtön hangos jogvédelembe kezdene, nekem pedig reggel óta kegyetlenül fáj a fejem, úgyhogy inkább hagyom, had élvezze ki, hogy egyesegyedül birtokolhat.

Ééééééés elindult a Kisnyúl!

Eddig is voltak lépegetések, de ma délutánra rájött a dolog nyitjára, nem kell bátorítani, hanem egész nap ide-oda totyog a szobában (persze minidg valahonnan valahova).

Sokszor elesik még, és ha valami az útjában van, persze nem tudja kikerülni, úgyhogy mániákusan szedegetem össze a játékokat (ő meg ugyanilyen lelkesen borogatja ki őket a szünetekben).
Igazából épp csak egy hajszálnyival csinálja jobban, mint tegnap, de ez mégis megadta azt a kis valamit, hogy kijelenthessem, amit tegnap még nem: hogy jár(ogat)..

Láthatóan nagyon meg van magával elégedve, mi nemkevésbé..

Rövid az út a "de aranyos" és a "büdös kölök" között..

Elsőre, én hülye, még tapsoltam is, mikor Benedek levetkőzött pucérra és úgy parádézott fel-alá.

Most, mikor már sokadszor csurizza végig a szőnyeget, a padlót, a játékait, és esetleg még kicsit meg is nyalogatja a végeredményt, mire odaérnék, sikítani tudnék.

Trükkös egy gyerek amúgy, először a nadrágot veszi le, majd a pelenkát, a pólót pedig csak legutoljára, itt bukik le általában ugyanis, mikor beakad a buci feje, és nyivákol, hogy eleg van az önállóságból. A tócsában önállóan ücsörgésből konkrétan.

Ja, el is bújik, miközben vetkőzik, vagy megvárja, míg dolgom akad. Az orrom előtt még egyszer sem próbálkozott.

Tudom, hogy szegénynek melege van, de ha nincs rajta ruha, a pelenka egy percig nem marad rajta, így aztán marad a koncentrált figyelem, és az öklendezve szőnyegetsikálás a negyven fokban.


De azért titokban mégis büszke vagyok ám erre a legeslegújabb produkcióra..
Gondolom, ez a kis gyengeség is hamar elmúlik majd..

Bizonyos fatális véletleneknek köszönhetően rájöttem, hogy Benedek rajong a Bebe TV-ért.

Eddig elveim voltak, miszerint a gyerek nem néz tévét. Hogy őszinte legyek, ezt nagyban megkönnyítette, hogy olyan szinten nem izgatta a dolog, mint engem a legújabb hiperszuper lövöldözős játék.
BebeTV-nk nincs, de régebben volt, és meglehetősen jónak találtam, most pedig, mikor láttam máshol, mennyire tetszik Benedeknek, rákerestem az online változatára és lőn, lett egy TVfüggő fiam.

Első nap nagyon örültem, hogy ha nagyon kell, le tudom tenni húsz percre és áhítattal nézi, ahogy a béna tengeralattjáró, benne a béna macival, nézi a béna halakat és közben megy valami bugyborékoló zene. Közben néha közölte, hogy Brumm, meg Brrrr, és csak úgy dagadtam a büszkeségtől.

Aztán két nap elteltével kénytelen voltam újfent átgondolni az új, liberális elveimet is, mert nem tudtam úgy csinálni, mintha nem látnék néminemű összefüggést a szabálymódosítás és aközött, hogy Benedek állandóan megáll a TV előtt és nyüszít, hogy kapcsoljam be, ha pedig épp nézhette kicsit, és a kiszabott negyed óra végén kikapcsoltam, iszonyatos ordítás volt a reakció.

Úgyhogy most megint szüneteltetem a dolgot.

Más még mindig nem köti le, egy cseppet sem, de ez az egy hihetetlenül hipnotizálja..

És olyan, de olyan, de olyan jó volt, hogy ha bekapcsoltam és eléültettem, akkor elmehettem főzni, vagy rakodni, vagy csak olvasni egy kicsit, anélkül, hogy ott loholt volna a nyomomban.

De minden egyes alkalommal, amikor hisztériás rohamot kapott, ha kikapcsoltam, olyan nagyon-nagyon könnyű lett volna bekapcsolva hagyni, és csinálni tovább nyugiban, amit épp csinálni akartam.
NEm hiszem, hogy nagyon sokáig állnám a sarat, úgyhogy inkább nem kísérletezgetem. Vele.

Különösebb kommentár nélkül:






Meleg van, de nagyon.

Annyi eső azért volt, hogy a két hét aszály óta most először az erkély korlátjára száradni kirakott ágyneműhuzatot szarrá áztassa, valamint, hogy a fiatalemberben bekapcsoljon a feltételes reflex, mely szerint a víz csepegése különös harmóniát alkot a hörgéssel.


Délután - kis csúszással - megejtettük az egyéves PIC-es kontrollt.

Benedek igen kiválóan szerepelt, úgy is, mint az a gyerektípus, aki hála Istennek szépen fejlődik, hajlandó rendesen enni, és kisebb nyavajáktól eltekintve nem igazán jut róla az ember eszébe, hogy a start nem volt a legtökéletesebb.

Legközelebb már csak másfél éevesen kell majd mennünk, remélem, akkorra már csak körbeszaladja a vizsgálót és beköszön a nővéreknek.

Várakozás közben azért még kiderültek olyasmi dolgok, hogy az inkubátor, mint olyan a legszuperebb integrált gyermekszórakoztató eszköz.
Alig bírtam a kint tároltaktól elvonszolni Benedeket, hipnotizálta a sok gomb, tekerentyű, fiók, mutató és kijelző.


A jól letudott kötelesség után leugrottunk Gábor szüleivel a Rómaira, ahol Benedekkel szigorúan felesben megettünk másfél halat, egy adag krumplit, rengeteg savanyúságot és két palacsintát. Minden további kóstolgatás a szent kölcsönösség elvén működött, így nem beszámítandó.

Összességében minden tekintetben igen remek nap volt.

Benedek jól van, én végre jóllaktam, mi kellhet még?

Hatalmas logisztikai teljesítményként megszerveztük a Szemészeti Klinikára való szállításunkat, ami ugyan csak 15-20 perc gyalog, de azt végig napon, és olyan negyed egykor kellett volna elindulni, amire nem mertem vállalkozni.

Olyan irdatlan, kíbírhatatlan hőség van, hogy egyszerűen kész vagyok tőle, Benedek pedig, mire a múltkor elértünk sz SZTKba, ami kb 5 percre van tőlünk, már csak pislogás nélkül lógott ki a babakocsiból és nem mozdult.

Így aztán, anyu értünk jött, elvitt minket, vártunk, vártunk, vártunk, aztán egyszercsak már együtt vártunk egy régi PICes babatárssal, Lillával, aki nagyon-nagyon-nagyon picike kislányból tündéri nagylány lett közben.

Végül bejutottunk, Benedek végigudvarolta az összes doktornénit, akik hálából megállapították, hogy nincs itt semmiféle műtétes probléma, kancsalnak igazából csak látszik, egyrészt a széles orrnyerge, meg a kicsit lógó fél szemhéja miatt. Az orra majd idővel kiemelkedik, a szemhélyával meg lesz, ami lesz, mindenesetre jobb, mint pici korában, mikor nagyon lógott, most már tényleg csak akkor van így, ha fáradt, de amúgy sem lehet ezzel mit csinálni, úgyhogy mehettünk Isten hírével.

Az az igazság, hogy még egy oka volt annak, hogy azt akartam, jöjjön velem valaki, mégpedig az, hogy amíg kicsi korában hordtam kontrollra az éretlen retinája miatt, addig le tudtam fogni egyedül is, míg kipeckelik a szemét és macerálják, de nem voltam biztos abban, hogy most is elég leszek hozzá és nem akartam, hogy esetleg amiatt tartson tovább, mert mocorog.

De nagyon együttműködő volt, úgyhogy minden ilyenfajta csúnyaságot teljességgel megúsztunk: szép engedelmesen belekukucskált az összes kütyübe, mindent megcsinált, amit kellett, még a szemfenéktükrözést is hagyta, - ami nekem például igen nehezemre esik - úgyhogy épp csak annyi volt a vizsgálat, mintha én mentem volna szemészetre.

Bemérték a szemét is, nagyon jó, csak feles, pedig várni lehetett volna, hogy rossz, de így csak másfél év múlva kell visszajönnünk, addig pedig be kell tanítanom neki egy sor piktogrammot, hogy majd a vizust is megnézhessék.

Már csak a pulmonológiára kell visszamennünk valamikor (majd ha hidegebb lesz) és akkor nagyjából túl is vagyunk az egyéves kontrollokon, méghozzá nagyon jó eredményekkel..

Úgyhogy a Benedek innentől hivatalosan is



de igaziból

Ma voltam védőnőnél.

Ráállított a mérlegre, ami cirka nyolc kilóval kevesebbet mutatott, mint a súlyom.
Jót röhögtem, mert míg vártam, kihallottam a szigorúan zárt ajtók mögül az előttem bent lévő nőt: Huhh, kilencvennyolc, éppenhogy!

Mikor megkérdezte mennyi, mondtam, hogy fogalmam sincs, mert én ezt az ötvenhatot előbb megfontolnám..

Viszont a tavalyi billegős, repedtlábú műanyag kempingszék helyett van egy tuti hátradönthetős, karfás csodaalkalmatosság.

Benedek jól fel is mászott rá, nekem maradt a faltámasztás.

Az a tuti taktikám, hogy:

egy: eltüntetem a képemről a világfájdalmas arkifejezést és lehiggadok,

kettő: leülök a gyermek mellé, és legalább ollllyan nagyon nem nézek rá, mint ahogy ő énrám,

három: mihelyt meglátom, hogy félszemmel rámkukkant, gyorsan odanézek, aztán azonnal el is kapom a fejem - célszerű mindjárt be is bújni mondjuk egy CD lemez mögé, így innentől már onnan lehet kikukucskálni a továbbiakban,

négy: próbálom nem szétröhögni magam, és halálos közönnyel megvárni, míg a kis pukkancs rámveti magát.

Ha már belémharap, az végülis jó jel.