Benedekblog

Bár úgy volt, hogy a héten Hévizen leszünk valamiféle (utó)nyaralási célzattal, borultak a dolgok, mert Gábor anyukája elesett és jó alaposan összetörte magát, úgyhogy inkább maradtunk, hogy kéznél legyünk, ha kellenénk.

Az időjárást elnézve, persze, lehet, hogy - mi legalábbis - jól jártunk.

Időjárás: Benedek nem alszik, így én sem.

Pozitívum: hogy ugyanakkor nem fullad (nagyon), ezt is megértük, tádáám.
Viszont mindettől függetlenül jönnek a hátsó fogai, tehát véresre kaparja a saját száját, mindkét kezét, és egyáltalán, mindent, amit elér, rág, megállás nélkül. Senki nem gondolná például, ha megnézné a nappali bútorainkat és a kiságyat, hogy egyik sincs két éves.

Negatívum: Összeszedettségem némiképp, gondolom, tükrözi, hogy évszázados morális mélyponton vagyok.

Fáradt, nyúzott, keseredett, veszekedős.

Stresszelek a hülye egyetem miatt, mert utálom a nyakamba szakadt dolgokat, és a baba miatt úgy volt, hogy most még úgysem diplomázom, hanem majd szép kényelmesen jövőre, aztán tessék.
Eleve, az egész évünket, az életünket szépen felépítettük erre a már sosemlesz gyerkőcre alapozva, és olyan, de olyan ürességet érzek néha, hogy nem igazán tudom hova tenni.

mert mégiscsak gyerekblog lenne:
A hülye anyjától függetlenül a Bubi egészen zseniális, mert tudja mondani például, hogy BUBOSZI (a boci, aki ugyebár bú) és tud hátrafelé járni.
Ezt egészen magától fejlesztette ki még múlt hét végén, számomra teljesen fölföghatatlan indíttatásból, mindenesetre addig gyakorolta, míg hibátlan nem lett a produkció, azóta pedig napi egy-kétszer előadja, és utána megtapsolja magát, mert szerény is.

Gyönyörűen iszik pohárból, enni pedig borzasztó nem-gyönyörűen eszik, újabban ugyanis ragaszkodik ahhoz, hogy a kenyér/kiflikatonákra ő pakolássza rá a rávalót. Ha szabályt szegek, kicsit nyafog, aztán lelkesen nekilát korrigálni a dolgokat, ezért aztán újabban csak párizsit, sonkát, meg sajtot eszünk, a régi jó kedvencek, a májkrém, meg a medvesajt véééletlenül mindig a hűtő aljára kerül, merthogy azt is megpróbálná levakarászni a drága.

Gáz: megtanulta bekapcsolni a mesecsatornát.

Mérföldkő: Rájött, hogy ő, meg a háta mögötti dolgok vannak a tükörben. Irtó édes..

Fejlesztés: Jó kérdés, függőben..



Ha valakinek van egy elfekvőben lévő görög szigete, és kölcsönadná két hétre, szóljon.

Mennyire gáz, egytől tízig, mikor a férjed finoman megkérdi, hogy vajon tisztában vagy-e vele, hogy már akkor sem csukod be a wc ajtaját, mikor a gyerek nincs is otthon?

Dübörög a lejmolás-evolúció, kéremszépen!

Az új gyöngyszem a "KE-E", ami, ha nem volna világos, a kérem.

Az általános szóhasználat még mindig az ADDE, de ez a gyerek egy ravasz malac, így a KE-E-vel próbálkozik, bánatos kiskutyanézéssel kombinálva, ha mondjuk WC papírt, távirányítót, pénztárcát, laptopot, vagy hasonló ínyencségeket szeretne.

És, hogy nem kapja meg, szaladjunk előre egy kicsit, ordít, természetesen, és hisztizik, összeráncolt képpel jön utánam, és csak mondja, mondja a magáét nagy világfájdalmasan.

Kicsit eltolódott mostanában a hangulat mifelénk, a kacagásért ugyanis újabban meg kell dolgozni, egy "Kukucs!" már nem (feltétlenül) elég, ellenben visítani, azt aztán lehet bármiért, olykor nyilvánvalóan maga sem tudja az okát a világraszóló sértődésnek.

Ugyanakkor persze, egymást érik a hatalmas hancúrok, és jó, hogy már lehet "csinálni" vele dolgokat. Tartalmasan játszunk, ő is részt vesz benne, kitalálja, mit akar: hogy bújócskázni-e, vagy fogócskázni, tornyot építsünk, vagy könyvet nézegessünk.
És humorérzéke van, de milyen. És önérzete, de mekkora.

Szóval: alakul a kisember szépen..

A fiam - fokozottan vörös hátsóval -, az imént fagyizott egyet.

A dezodoromat szerezte meg, és leette, ami kilógott belőle a tubusból. Sok lógott ki, a fene sem tekergeti folyton: az elején kitekerem, azt hadd szóljon..

Szerencsére, jószívű gyerek különben, engem is meg akart kínálni, a műanyag kacatokat is mindig odahozza, hogy hammhamm, és akkor örülünk, hogy ilyen vicces az élet.

Szemlátomást ezt a mókát is lehet például fokozni, mert hát nem fogócskázni kezd ilyenkor az emberrel az anyja?

Rohadt gyorsan spurizik egyébként a kis nyavajás, és hadonászik, kacag közben nagyokat.

Épp, mire elkaptam, jött rá, hogy mégsem olyan funky a dolog; idejében értem oda, hogy egy sugárban tudjon leokádni engem, magát és a szőnyeget. Ezt is lehetett fokozni, természetesen, további sugarakkal, merthogy akkor már jött a húsz perce elfogyasztott vacsora, meg még egy kis ezaz, annyira nem túrkáltam: elég ahhoz, hogy úgy gondoljam, tuti megszabadultunk a fölösleges PH értéktől is, úgyhogy gondolom, a legrosszabb esetben is csak annyi lesz, hogy nem alszom éjszaka, mert negyedóránként ellenőrzöm, hogy nem talál-e meghalni itt nekem ez a büdös kölök.

A gyereknek brutál hasmenése van, gyakrolatilag minden kifolyik belőle; a feneke darálthús..

A kifolyikot szó szerint kell érteni, tropa már az egész ágyunk, huzatostul, ágyneműstől, a ruháim, a szőnyeg, a kanapé.

Persze a legtropább maga Benedek - még egy ideig, mert ha majd én is elkapom, akkor onnantól enyém lesz a kétes dicsőség, az hétszentség: ugyanis éjjel megjött, így, egy héttel azután, hogy a műtét után végre abbamaradt, nagyon erősen, és nagyon druván; hányok, szédülök, görcsölök, ja, és mondtam már, hogy a beteg gyerek mellé, akit nyilván kevéssé izgat, hogy az anyja sincs jól, van egy beteg férjem is?

Benedek tegnap óta speckó diétán van: ionpótlóssmectaleves, barnarízskrumplirépa, étcsokiséretlenbanán.

Amúgy, tök jól van, feltéve persze, hogy szórakoztatom, vágtázik fel-alá egész nap, csak a popóját fájlalja, az nagyon csúnya a sudocrem ellenére is..

Én bizakodó vagyok, úgy döntöttem, ha a rotát kihúztuk itthon, ezt is ki fogjuk; amíg jó szokásához híven továbbra is három helyett eszik-iszik, addig úgy gondolom, fölösleges aggodalmaskodni.

Kellemest a hasznossal összkötendő veszek ma neki még pár bugyit, pardon, gatyát, maximum mosok egész nap, de legalább nem dörzsöli a fenekét a pelenka, aztán a nap további részében sztoikusan várom, mikor fog el az ellenállhatatlan vágy, hogy elrohanjak én is a fürdőszoba irányába..

Hogyaszondja:

Ül a gyerek a WC-n, igen jól érzi magát: laponként tépkedi a wcpapírt, lelkesen törölgeti a nemlétező női genitáliáit, ahogy tőlem látta, és dobálja be a papírt a lába között. Integet is.
Mikor felültettem, épp igen elmélyülten foglalatoskodott a nyögéssel kísért nyomással, azóta semmi.
Huszonöt perc után lemászunk, addigra már voltam bari, boci, meg minden vicces élőlény.
Még vissza sem lényegülök humánná, máris összefossa magát. Meg a szőnyeget. Meg utána a takarómat is, mikor beviszem tisztába tenni.

(Viszont a bugyit - Gábor ragaszkodik az igen férfias gatya kifejezéshez - nagyon szereti, mihelyt bepisil, bekakil, azonnal jön és mutogatja. Negatívum, hogy a pelenka azóta a kínzás csúcsa.)




Meg a másik:

vajon, ha hisztizek azon, hogy Gábor a főzőlapra konzervált, odaégett tejet annyival inétzi el, hogy ő nem látta, azért nem törölte le, mielőtt még tükörtojást sütött rajta, az már PMS? És, könyörgöm, a kések a harmadik fiókban laknak, a fazekak meg balra-lent, hát három éve lakunk itt, harmadik fióóóóóók!





És egyáltalán, meleg van, nagyon meleg, a szomszéd csempét cserél alvásidőben és mindjárt iskola, ebédet kéne főzni, meg lemenni a játszóra, takarítani, intézni a Korait, meg a lakást..

Anyuéknál voltunk, - nyaralnak - mama is átjött, Benedeknek volt helye szaladgálni; mókakacagásestérehullafáradtgyerek.

Beáll a busz a megállóba, ajtó kinyit, gyerek hisztériás rohamot kap, ajtóba kapaszkodik, rúgkapál, üvölt.

Felszállunk, tentebaba,nesírjál,ittabariskönyvbeee..

Új megálló, ajtó: pfffff - gyerek sikít, veri a fejét ököllel, bújik, mutogat az ajtóra: neneneeee!

Második megálló: ugyanez, csak már közben sem hagyja abba a sírást.

Mindenki bámul, először titokban, aztán meredten.

Egy bácsi megkérdi, nem kéne-e mentőt hívni, úgy gyorsabban beérek. Benedek a kórházba, netán én a diliházba?
Egy néni leinti: az ő unokája már három éves, mégsem tudnak ezen a vonalon (109) utazni, mióta visszacserélték a Volvókat az őskövületekre, neki is fáj tőle a füle.

Nem tudom, hány megálló van még, de tíznél tutira több, olyan háromynegyed óra, úgyhogy leszállok szép alázatosan és nekiállok visszaslattyogni az üres lakásba, közben még felhívom Gábort, hogy miattunk ugyan nem kell halkan hazajönnie..

Borzasztó pocsék éjszaka után
(volt egy igen életképes szúnyogunk, plusz, mivel a kis hadirokkant nyöszörgött álmában, amit amúgy máskor is szokott, ha fogzik, úgy döntöttem, esetleg arról van szó, hogy úgy beütötte a fejét, hogy majd most jól meghal nekem álmában - tudom, szánalom a köbön - totálisan bekattantam, és negyedóránként ellenőriztem, hogy van-e még gyerekem: volt)
úgy döntöttünk, kiszaladunk Gábor szüleihez Bogdányba, szívni egy kis jó levegőt, no meg pihenni egy kicsit.




Utóbbi nem igazán jött össze, már ami engem illet, mert Benedekhez képest a sajtkukac féllábú zombi, az amúgy csodaszép kilátással büszkélkedő telek pedig lejtős teraszokból áll, néhol némi kis szakadékkal megspékelve.

Sajnos a fényképezőgépet otthon felejtettem, de Gábor azért csinált pár felvételt a telefonjával (ezért ilyen vacak).
Ez világraszóló, elmulaszthatatlan kötelesség volt, mert, hihetetlen módon, olyan helyen voltunk, ahol akadtak érdekesebb dolgok is, mint az eféle kütyük, így aztán végre fityiszt tudok mutatni mindenkinek, aki azzal szivat, hogy nem is jár a gyerek, csak a zanyja dicsekszik vele..
Igaz, cserébe kénytelen vagyok leleplezni magam, mint komplett hülyét, mert az egy éves, de főleg a tegnapi alváshiány sem lehet mentség arra, hogy elfelejtettem, de nem is vettem észre, hogy tudniillik kihúztam a slagot a kerti zuhanyból, következésképpen nincs benne, következésképpen nem fog folyni belőle a víz, következésképpen hiába nyitogatom. Naja. Műegyetem, kezitcsókolom!




Drágajó Papám,
épp csak egy icipicike baba volt tavaly, elveszett a kezedben, nézd, milyen szép és erős lett a kisunokád, bárcsak látnád, remélem, látod!
Boldog névnapot, nagyon, de nagyon hiányzol!

Benedek ma egy laza és elegáns mozdulattal magára rántotta a szekrényt.

A szekrényben iratokat tartunk, baromi nehéz; simán agyonütötte volna, ha nincs ott mögötte a babzsák, hanem hanyatt esik a parkettára, így csak abba passzírozta bele.


Igaz, már feldönteni is csak azért tudta, mert ráállt a zsákra, így elég magas lett, de ez mostanában sokszor megesik, mászásra sokkal alkalmasabb célszerszámokkal is, mint mondjuk a játékos láda. Na arról aztán eshetne egy cifrát.

Ez az egyetlen szekrény az egész rohadt lakásban, ami nincs felfúrva: naná, hogy ezt találja meg.

Csak a hatalmas dörrenésre kaptuk fel a fejünket, ahogy borultak a fiókok; már jó ideje szépen jött-ment, mi meg csak zsongtunk így délután, aztán, mire ugrottunk, mint a nyíl, már csönd volt, csak a vergődést és a nyüszítést lehetett hallani a szekrény alól. Hát, mit mondjak, kellettünk hozzá mindketten, hogy azonnal felrántsuk, nekem egyedül beletelt volna fél percbe, mire lecibálom róla; a babzsák viszont, igaz, hogy felfogta az ütést, de jól össze is szorította a szerencsétlent.

Utána iszonyat üvöltés jó öt percig, aztán meglengettünk egy könyvet az orra előtt (a mi könyveink abszolút tabu neki), amire azonnali és harsány öröm volt a reakció, mi meg annyira örültünk, hogy nála hagytuk, hadd tépje szét (tudom, nem vagyunk normálisak, de ez estben valahogy ez nem is éreztük annyira irracionális reakciónak - utólag meg nem érdekel, mert ősrégi, nagyon szakadt ponyva volt, de amúgy is leszarom).

Azóta sokkban vagyok.

Gáborral teljesen máshogy reagáltunk a dologra, én szokás szerint robot üzemmódba kapcsoltam, egész addig, míg oké nem lett minden, és a gyerek boldogan nem tömte kétpofára a Robin Cookot, de akkor aztán jött a végtagremegős idegkimerülés.
A zapja a szekrénycincálás közben üvöltözött mindenféle nagyn-nagyon csúnya dolgokat és hogy miért a notebookot nézem a gyerek helyett, aztán, mikor Benedek lehiggadt, megcsikizte, megölelgette, hozott magának egy szelet sütit, kinevetett, hogy most már minek remeg úgy a kezem, mikor semmi baj, hogy nem bírom tartani a bögrém és visszaült dolgozni.

Nem bírom én ezt idegekkel, és most már tényleg jó volna tudni, hogy más gyereke azért nem próbálja kinyírni magát havonta, mert az anyja rendesen figyel rá, ergó én nem, vagy ez csak amolyan hobbi a fiamnál.

az, ha elfogy a wc papír és éccsapa beviszi magával az ipari, cirka 40cm átmérőjű kéztörlőpapírgurigát.
Fontos, hogy aztán persze ott is kell hagyni a földön.

Háromszáz méter papírt lehet róla letekerni, Disneyland elbújhat..

Tökmagos kifli, olyan IGAZI, imádom.

Jutni végül nem jutott belőle, noha magamnak vettem, ellenben húsz percen keresztül Hamupipőkét játszottam, míg ki nem vakeráltam az összes egész és mikromnyi magot a tátogó mártírnak, akivel együtt élek, és aki ugyebár éhezik állandóan.
Szétcincáltam az egészet, épp csak a májkrém tartotta össze a morzsalékot.

Mégis, a délután nagy tekergőzések közepette telt, estére pedig Benedek megszült vagy öt-hat hatalmas, egész tökmagot. Bizarr volt, a héját ugyanis leemésztette róla.



Más újság ugyanebben a létfontosságú témakörben:
az elmúlt hétben Benedek az ébredést fixen áttette fél hétre, amikor is elkezd henteregni, mocorogni, nyüszögni, majd hét óra nulla-nullakor feláll és hatalmas koncentrálás és nyögés közepette nyakig összeszarja magát.

Ez a művelet eleddig olyan fél tíz és fél tizenegy között zajlott, de hogy ennyire meghatározható lett a dolog, úgy döntöttem: bilit a kölök alá.

És itt jön a kérdés: milyet?
Hogy tudom rávenni, hogy ráüljön, rajta maradjon és érdemes-e más alkalommal is próbálkozni a ráültetéssel, vagy egyenlőre semmiképp sem erőltessem, csak ennél az egy fix esetnél (én erre hajlok elsőre)?

Úgy vágyom valami minimális romantikára, hogy az már fáj.

Ehelyett süllyedek bele a taposómalomba, és nem találom magam, vagy legalábbis azt biztosan nem, akit keresek.

Egyedül vagyok és halálosan elegem van.

Hatalmas horzsolás a térdén: murva.

Hosszú karcolás, végig a bal lábán: szederinda.

Pöttyparádé: csípések tömkelege.

Vágás a karján: valami hegyes fadarab.

Véraláfutás a szája körül: iszonyat taknyolás.

Megszámlálhatatlan karcolás: a jó franc sem tudja követni.

Mind semmiség.


Csak tegnap este kezdtem el aggódni, amikor egy cikra húsz másdoperces elfordulás után a gyereket a konyhapult tetején állva találtam, ahová, úgy sejtem, a kanapéról kerülhetett. Vigyorgott, egyik kezében egy villa, a másikba könnyen bele tudok képzelni egy kést. Egy éleset.
Igazán lehetne rám annyi tekintettel, hogy először csak egyvalamire tanul meg felmászni, hogy alkalmazkodhassak a körülményekhez a saját csigatempómban..

A lakásunk már nagyon kicsi egy ekkora emberkének, szaladgál faltól-falig, mint a bekattant mókus a kalitkában; használható kert, játszótér nem nagyon van a környéken (vanni van, de az itt élők elég borzasztóak tudnak lenni).
Valamerre lépni kéne, de a lakásunkat még évekig nem tudjuk eladni a hülye ÁFAtörvény miatt..

Még úgy sem, hogy a gyermek két alkalommal is eljátszotta a megfulladós krupp-magánszámát, ami azért okozott egy kis fejtörést az általános logisztikai tényezők szempontjából..

De ne ugrojunk előre, meg kell ugyanis ismerkedni az új Benedekkel, aki a két nyaralás közötti máfél nap alatt újfent átesett egy alapos kopasztáson, mert úgy nő a haja, mint a bolondgomba.
Most már egészen szöszi, de a következő alaklommal lesz csak az igazi én-féle gyerek, a haja alja már tényleg teljesen hófehér.










































































IGEN, a képek ugyanaznap, cirka két óra eltéréssel készültek..
Megjegyzem, hogy azóta megint nőtt fél centit a lobonca: már újra fürtöcskés..

A sietős pakolás közepette felfedeztük az új kedvenc időtöltést is, amiről készült egy fölöslegesen hosszú videó, de időtlen idők óta ez volt az első alkalom, hogy a gyerek nem vetette rá magát tíz körömmel a fényképezőgépre, mihelyt elővettem.




Nagy pakolási láz van egyébként kialakulóban, konrétan minden, ami egyhúszon alul van, a földön végzi, mert az vicces. A ruhák, a játékok, az edények. Minden, úgyhogy térdig gázolunk az életünkben.

A nyaralásról:

Nagyon jól éreztük magunkat, ezúttal én is részese voltam az eseményeknek, feltöltődtem, szuper volt.
Mindösszesen annyit kellett tenni, hogy nem a gyerekeket akartuk belehelyezni egy adott szituációba, hanem köréjük szerveztük az életet, így aztán minden csak úgy történt, magától, és nem kellett megfeszülni, hogy működjenek a dolgok.

Rengeteget jöttünk-mentünk, mindennapra volt aktív program, mellette meg töménytelen mennyiségű szaladgálás, séta, patakozás, és kajálás.

A kruppon kívül voltak még gázos momentumok, de valahogy ezek nem nagyon tűnnek fontosnak, így utólag, annyira jó volt minden; Benedeknek jön a tizedik foga, amitől, most először brutál hasmenése lett, én pedig egy kirándulás alkalmával az egyik gyerekkel keltem volna át a patakon, át akartam dobni a bőrszandálom a másik oldalra, de visszagurult, a sodrás pedig nagyon erős volt, úgyhogy muszáj volt utánaugranom, de mire utolértem, már derékon felül ért a 12 fokos víz - na innen még minimum egy óra volt, mire át tudtam öltözni, rám is jött estére olyan görcs, hogy ihaj, de a felelősen alkalmazott alkohol, plusz gyógyszer kombó átsegített a bajon..

Hogy merre jártunk, mit csináltunk, majd kiposztolom később, ugyanis én nem fotóztam, de majd elkunyizom a rengeteg képet a másik famíliától.

Benedekről elöljáróban annyit, mert majd kifejtem bővebben is, hogy stabilan jár, szalad, irányt változtat, megáll, mindenre felmászik, használ 3 darab kétszavas mondatot és megtanulta azt üvölteni, hogy DE!

A következő két hetem húzós lesz, egybe kell hangolnom az egyetemet, a fejlesztéseket, meg mindenféle ilyesmi dolgokat, valahogy annyira, de annyira nem várom a szeptembert, hogy az elmondhatatlan.

Felemás volt ez a hét nagyon.

Először is, Benedek egyszerűen mesésen érezte magát: egész nap rohangászott, legelt, kavicsozott.
Másrészről viszont úgy mentünk le, hogy nem láttuk reálisan, mit ró ránk Benedek.
Sok éve fix programunk ez a tábor, sok jó barátunkkal csak itt tudunk hosszabban találkozni. Tavaly annyira könnyen ment az akkor még mínuszos korú Benedekkel való ottlét, hogy bár tudtuk, hogy most sokkal nehezebb lesz, mégis alábecsültük az időigényét.

Így történt, hogy míg Gábor elvállalta az egyik nagy verseny szervezését, nevezett a másikra is.
Ez aztán elcsúszott és a reggelitől-vacsoráig programból kétnapos, hajnalig tartó játék lett, utána viszont már készülni kellett az általa koordinált versenyre.

És persze, nem azt akartam, hogy ha már én nem, ő se tudjon játszani.
Tudom, hogy ilyenkor egyszerűen nem lehet elrohangászni, hogy zavaró - épp mert egy egész csapatot jegel le - ha időről időre elvárják az embertől, hogy ugyanmár fogja/etesse meg a gyereket.
És nem vártam én tényleg, hogy ne játsszon, mert fáradt, és megérdemel egy kis pihenést.
De ugyanakkor nekem is szükségem lett volna rá, és igenis megérdemlem én is.

Az, hogy Benedek nagyon jól érezte magát, azt jelentette, hogy rohangált össze-vissza és mindent a szájába gyömöszölt, következésképpen leülni is alig tudtam egész héten, a wc-re menés, fogmosás, evés külön szervezést igényelt. Ebből aztán az lett, hogy egyrészt úgy éreztem, hogy egész nap szívességeket kérek mindenkitől, ugyanakkor ezekkel a szívesség-szittelésekkel csak a szükségleteim tátongó lukait tömködtem, nem pedig pihentem, ne adj Isten játszottam én is. Konkrétan egész héten egyszer sem ültem le csinálni valamit, csak úgy, mert jól esett. Ettől még tudtam azért beszélgetni mindenféle lelkes emberkékkel, akik hajlandóak voltak a nyomunkban loholni.

Félreértés ne essék, én aztán tudom, hogy egy versenyjáték közben nem lehet kiszállni, egyszerűen nem lehet ezt megtenni a csapattal, a barátokkal. Így, hogy már így estek a dolgok, ezt én sem akartam volna.
Másrészt persze azért ott volt igenis, hogy a fene egye meg az egészet, lehet nagyon sajnálni, hogy így alakult, de azért mégiscsak én szívok itt reggeltől estig, mert Gábort az első két nap gyakorlatilag egyáltalán nem is láttam.
Benedeknek akadt azért pótapukája, kettő is, Máté és Zoli, akik lelkesen hozták-vitték, játszottak vele, vagy épp segítettek fürdetni, később meg már Gábor is jobban ráért, bár tudom, hogy neki sem volt ez jó így, szakadt ketté, hogy az is meglegyen, amit bevállalt, meg én se akadjak ki teljesen. Ezek mellett még, megjegyzem, elég sokat kellett dolgoznia lentről is.

Szóval legközelebb pontosan le kell fektetni, hogy ki-mit-hogyan és okosabban tervezni. Ugyanakkor ha újrakezdhetném, Benedeket akkor sem hagynám otthon: nagyon élvezte.

Ő persze az egész drámázásból semmit nem vett észre, megtalálta a maga babaparadicsomát: sok ember, akik szerint ő cuki, fű, homok, nézelődnivalók. Jót is tett neki a nagy tér: ölnék egy kertes házért.

Most már simán tud irányt váltani, vagy megállni járás, vagy szaladás közben, de azért még gyakran végzi elterülve.
Ezzel egyidőben igenycsak megeredt a nyelve, elég sok mindent mond - bár nem állítom, hogy ezeket más is ugyanolyan jól megérti, mint én - és használ már kétszavas mondatokat is.
Eddig is utánzott dolgokat (bú, vau, cica, baba), de most elkezdett névmásokat használni: te, ez-az, ezt-azt (utóbbiakat teljesen random, és a z-t sz-nek mondja), miközben mutatja is, hogy mit akar. A sláger továbbra is az ADDE!/DIDE! (add ide, vagy sikítok), az eddigi két mondat pedig az ADDE ASZT!, illetve, mikor valamit el akarunk venni, akkor rázza a fejét és üvölt, hogy OTT JÓ!

Megvolt az első igen-intés is a hosszas negativizmus után.

Úgy esett az eset, hogy az általunk írt versenymodullal kapcsolatban ismertettem általános szabályokat egy partinak, amikor is valaki feltette a kérdést, hogy választható-e mindenkinek ugyanaz a karakter, és mikor mondtam, hogy nem, akkor elhangzott, a miért is engem kérdeznek, mikor Benedek a főnök. Önelégült vigyorral mondtam, hogy na őt ugyan kérdezhetik, mert csak nemet tud inteni, mire Benedek azonnal, és sátáni arckifejezéssel, nekiállt tökéletes igent rázni a fejével.

Van negatív változás is: beköszöntött a durva hiszti. Ha valami, bármi, csak egy kicsit is nem tetszik neki, elkezd sikítani (igen, sikít) és fetreng, meg rugdos.
Borzasztó.
Nem vagyok hajlandó tudmást venni róla, ő viszont eddig még arról nem volt hajlandó, hogy tök fölöslegesen strapálja magát.
Remélem, nem tart sokáig, (Márti szerint ne aggódjak, csak olyan 16 éves koráig, de akkor tuti elmúlik, mert onnantól kanos lesz ), mert amikor minden öt percben háromszor néz rám mindenki olyan izén, ötven méteres körzetben, mert a gyerek épp a földön fetreng sivalkodva, az elég kellemetlen tud lenni, a negyvenedik alkalommal pedig már föld alá süllyedős.

Most kimosok, és este indulunk tovább, ezúttal egy baráti családdal; nagyon kíváncsi vagyok, hogy reagál Benedek a gyerektársaságra.