az alvásról úgy nagy általánosságban

Benedek gondolt egyet, és aludt fél tíztől háromig, aztán fél négytől hétig, utóbbi szakasz nekem már nem jött össze, egyszerűen be volt programozva a hülye agyam a fentlétre, így aztán idegesen forgolódtam, kétszer kicseréltem a párnámat egy másikra, kimentem, bejöttem, tejet ittam, pisilni kellett, fűtésállítgatás, kutyafüle.
Fél hétkor végre-valahára elaludtam, hogy aztán a hetes nyöszörgés ébresszen.

Gábor még rutintalan a reggeli kelésben, így aztán jó hangosan közölte, biztos, ami biztos, hátha én még nem hallottam: Kicsim, felkelt a gyerek!
Nem mozdultam, egyrészt hulla voltam, másrészt Benedek reggel simán visszaalszik jó eséllyel, ha nem tapasztal életjelet a részemről.
Nem így Gábor, aki eddigre úgy döntött, hogy nekem mindenképp nyilvánosan tudomásul kell vennem az ébredés tényét, úgyhogy jó hangosan elismételte, majd kétszer megrázta a vállam, és jókedvűen Benedekkel is közölte az örömhírt, miszerint anyu mindjárt kiviszi őt játszani.

Elmerengtem, hogy hogyan tudnék legfájdalmasabban ütni, végül csak odasziszegtem: Csödben már, ha rájön, hogy fent vagyunk, annyi! Aludni akarok!

Persze ekkor rituálisan rámszakadt az ég, azaz Benedek kezdett vidám trillázásba, hogy jé, tényleg itt az anyu, akkor most nyilván ki is veszem és indulhat a móka, Gábor pedig kissé sértődötten közölte, hogy mit izélek, egész éjjel nyugi volt, nyilván kialudtam magam, neki is szombat van.
Erre valami egészen csúnyát mondhattam, mert kikapta a kiságyból az eddigre már száztíz százalékig éber Benedeket, kiviharzott vele a nappaliba betette a járókába, és nekiállt a StarTrek játékával elnépteleníteni a világűrt.

Benedeket azért nem veszem ki nagyon szigorúan háromnegyed nyolc előtt az ágyból, még akkor sem, ha felébred, hogy érezze, nem az a helyes, ha előbb felkel.
Erre amiatt van szükség, mert a Tunyogiba kilencre megyünk, és körülbelül tizenegykor indulunk el haza, vagyi csak ekkor alhat el, ráadásul közben végig megy a tortúra, amit ki kell bírnia alvás, és különösebb hiszti nélkül.
Így minél később kel, annál kipihentebb lesz még a foglalkozás végén is.
Ha felkel hétkor, négy órát kell egyhuzamban lenyomnia, a végére már éhes, fáradt, sírós.


A nappali alvásokkal viszont jól állunk, sikerült újra megküzdeni az ágyban elalvással.
Most lényegesen nehezebb volt, mint pici korában, részben mert már feltámaszkodik, önállóbb, érdeklődőbb, és nagyon is tudta, hogy esze ágában nincs aludni, részben pedig a sorozatos betegségek miatt annyira kézbe szokott, hogy érthető módon nagyon rosszul érintette a hirtelen bevezetett ridegtartás.

Az a tapasztalatom, de persze ez nyilván Benedekre érvényes, mert minden gyerek más, hogy nincs értelme átmeneti időszakokkal "megkönnyíteni" a szoktatást. Ugyanúgy új neki, és ugyanúgy megzavarodik tőle, mintha rögtön az új rendszerrel kezdtünk volna, és mire eljutunk oda, ahová szeretnénk, már beleszokott egy új, de még minidg nem ideális rendbe, viszont még emlékszik rá, hogy elárultuk, és emiatt a következő szakasz már sokkal nehezebb.

Ha okosságokat akarok olvasni, én a Suttogót kapom le a polcról, de csak ötletet merítek belőle, szentírásként azért nem kezelem, mert igen nagy hányadát tartom túl amerikainak, ugyanakkor jó gondolatok, és tippek vannak benne.

Szeretném mindenkinek felhívni arra a figyelmét, hogy ha a Suttogó segítségével nevel, mindenképp vegye meg a Suttogó mindent megold című kötetet is!
Ez gyakorlatilag ugyanúgy a kisbabákról szól (kis részt a kisgyermekekről), és mindent sokkal, de sokkal részletesebben leír, ráadásul eloszlat rengeteg félreértésre okot adó szakaszt, ami - talán a szerencsétlen fordítás miatt - egészen máshogy jön le az első könyvben.
Nemrég vettem meg, és szerintem ez lényegesen hasznosabb könyv, gyakorlati szempontból feltétlenül, a gyereknevelés meg ugyebár ilyesféle dolog kéne, hogy legyen.

Itt van például a "felvesz-letesz" módszer.
Isten látja lelkem, én kipróbáltam, felvettem, letettem, kalap kakit nem ért az egész. Benedek irtó hamar levágta, hogy mire megy ki a játék, és mihelyt megrezzentem, már ordított is. Később aztán, biztos, ami biztos, abba sem hagyta, és elértük azt az állapotot, amit pont elkerülni hivatott a módszer: ha csak meglátta az ágyát, frászt kapott.

Aztán elolvastam azt a kétujjnyi vastag fejezetet, amit a Mindent megold-ban szentelnek ennek a témának, az eredeti könyv három oldalával szemben, ahol végre kitérnek a megvalósítás buktatóira, és körülményeire is.
Merthogy ez volt az én nagy problémám ezzel a könyvvel, hogy klisé szinten adott akciótervet, aztán, ha az első pontnál a gyerek nem úgy reagált, ahogy a nyg könyvben meg van írva, akkor csak vakartam a fejem, és úgy éreztem, biztos elszúrtam valamit.

De most megtudhattam, hogy bizony, vannak gyerekek, akiknél ez a "mindenkinél tutira működik" módszer csak nem jön össze. Persze működik, csaaaak, nem úgy, hanem..

És akkor tulajdonképpen már szó sincs felvesz-leteszről, legalábbis egy darabig, hanem visszatérünk oda, hogy le kell tenni a gyereket az ágyába és kész.
És szó nincs már sírni nem hagyásról (bár persze a hagyás nem is olyan hagyás, hanem másmilyen, merthogy ott kell lenni a gyerek mellett és simogatni, meg nyugtatgatni, sőt, egyenesen azt tanácsolja, hogy feküdjünk be a ygerek mellé a kiságyba, ami nem mond ellent az egy ágyban alvással, mert ez nem a mi ágyunk.. Kiskoromban kellett volna olvasnom, sokat tanulhattam volna bizonyítványmagyarázás témakörben:P ).
Aztán, ha a gyerek túlvan az első pár napon, és megküzdöttünk pár alvásba fulladt órás ordításon, na, akkor működni fog a tuti módszer, lám a mi kölkönknél is. Hurrá! (tényleg működik, szóval a finomhangolásra nekünk jó)

Nálunk mindenesetre a maradj a gyerekkel és simogasd, meg beszélj hozzá, tökéletes kudarcnak bizonyult. (kicsi korában remekül működött)
Ha letettem, ordított, mint akit öltek, és ha megsimogattam, vagy sutyorogtam neki, azt külön pofátlan ingerlésnek tekintette a részemről, mármint, hogy mi a fészkes fenéért nem veszem már fel, ahelyett, hogy itt bájolgok vele. Iszonyúan frusztrált lett, és olyanokat produkált, amin még én is meglepődtem.
Ha letettem, és hagytam sírni, maximum negyed óra kellett, hogy elaludjon, ha én is bent voltam nála, akkor egy, és nem láttam, hogy boldogabb lett volna tőle, szóval egy nap után inkább letettem, és kijöttem.
A második nap már lényegesen jobban ment a dolog, a harmadik, negyediken viszont durván bekeményített (mint azt az okoskönyv előre megjósolta). Itt kezdett el Gábor úgy viselkedni velem, mintha patám és szarvaim lennének, voltam minden, és ezerszer elmondta, mialatt az üvöltést hallgatta (fülhallgatóval megszűrve szegényke), hogy ha én nem vagyok hajlandó törődni azzal a szegény gyerekkel, akkor majd alhat nála. Csak egyszer kellett megkérdeznem, hogy Iiigggen? Az éjszakákat is bevállalod? és utána legalább ezt nem mondta többet.

Harmad-negyednapra aztán Benedek, mint a kisangyal, csak nyafizott, ha letettem aludni, és ennek a kezelésére már ragyogóan működött a "felvesz-letesz".

Abszolút bejött viszont nálunk, amit a könyv az alvás mélységének, és az egyedül elalvásnak a kapcsolatáról ír.
Az utóbbi időben fél óránál hosszabban nemigen aludt (kivéve kézben/háton stb.), most viszont háromnegyedről indulunk, és egy-két naponta összejön pár egy másfél órás is, sőt, volt már többször is, hogy két óra hosszát aludt egyhuzamban.

Ez napról napra javul (másfél hete kezdtem vele), most már gyakorlatilag nem nagyon van, hogy fel kéne venni, mert nem sír, csak eldünnyög magában, és szépen elalszik pár perc alatt egyedül.


Bebizonyosodott, hogy a szép módszer nálunk nem működik, és mivel ott tartottunk már, hogy sem Benedek, sem én nem aludtunk közel sem annyit, amennyit kellett volna, ráadásul ugye már nem egy kisbaba, hanem nagyon is ravaszdi nagy, reméltem, hogy meg tudjuk érteni egymást, és noha nyilván pár napig rossz neki, hogy leteszem a kiságyába, de talán azért ennyi idő után már nem gondolja, hogy akkor ott is hagyom örökre.
Az, hogy a sírásból iszonyatos durva hiszti lett, ha meglátott, megkönnyítette, hogy kitartsak a döntésem mellett.

Persze, ha nagyon-nagyon-nagyon sírt, kivettem, megnyugtattam, de azonnal fektettem is vissza, ha lehiggadt, pár ilyen után általában el is aludt, mert rendesen kifárasztotta.

Voltak rémes percek, volt, hogy átmentem a konyhába mosogatni, hogy ne halljam.
És százszor akartam abbahagyni az egészet.

De már ott tartottunk (persze, senki nem tehetett róla, és ha legközelebb beteg lesz, meg kórházazunk, akkor újra babusgatva fogom altatni, és egész nap cipelni húsz kilósan is, ha az kell neki), hogy nem lehetett ezt tovább húzni.
Végigcsináltuk, és most jó mindenkinek. Benedek megint kacagva ébred, csupa energia és vidámság.

Ami rossz, az az, hogy még mindig elmondható, hogy ha egyszer felébredt valami miatt (és sajnos könnyen megy neki..), legyen az akár tíz perccel az elalvás után, akkor az az alvás kipipálva, és akkor jaj nekem!