beszélgetünk

Lehet, hogy Benedek elszégyellte magát, mert egész jól aludt az éjjel. Sokat nyafizott, de alapvetően legalább felkelnem nem kellett miatta folyton, szépen elvegetálgattam.

Imádom, mikor kialussza magát és reggel úgy ébreszt, hogy szuszog, mint egy süni, rázza a rácsot, ahogy rugdossa magát a lábával, és csak vigyorog, vigyorog, semmi nyüszítés, meg nyafogás.

A jókedvvel egyenes arányban nő a csacsogási kedv is, és Benedek, mióta rájött, hogy ha előadja a köhögős magánszámát, igyekszünk lebeszélni, értsd, extra figyelmet kap, azóta természetesen minden alkalmat megragad arra, hogy fitogtathassa a tudományát.

Alig várja, hogy valaki megpróbálja rávenni az eddigre már egész értékelhetően utánzott szótagokra, és már elemébe is jön, éktelen köhögésbe, hörgésbe, kiabálásba fog.

Gügyögni kizárólag játékoknak hajlandó, illetve olyankor, amikor azzal szórakozik, hogy nyálbuborékokat fúj.














A reggeli hancúr után elmentünk meglátogatni mamát, mióta Benedek beteg volt, nem mentem, nehogy elkapja.

Mióta papa meghalt, most először voltam ott egyedül, eddig mindig ott volt anyu és Lujzi is, és tulajdonképpen trécseléssel körített Benedekezés lett minden alkalomból.

Most hagytam mamát babázni, én pakolásztam a hálóban, hogy le tudjam majd fektetni biztonságosan Benedeket, és mindenhol valami olyanba botlottam, ami papáé volt.
A tollai, amikkel rejtvényt fejtett, az órája, az asztal sarkán, ahová lerakta lefekvés előtt, az inzulinos doboz, a hallókészüléke, a német könyv, amit olvasott, a pohara, amiből most mama iszik, és igyekszik úgy csinálni, mintha csak véletlen lenne.
Az otthoni nadrágja is ott van még mindig a szék karfájára vetve, de már nincs papaszaga, pedig nagyon próbáltam érezni.

Mikor kiszipogtam magam és visszamentem a nappaliba, mama épp Benedeknek magyarázta a nyári közös fotó előtt, hogy látod, ott vagy a papa karjában, aki nagyon szeretett.

Nagyon hiányzik.