Kísérleti egér

Miután kellőképpen bestresszeltem magam azon, hogy adjak-e éjszaka enni a gyereknek, vagy se, a Sinlac megoldotta helyettem a kérdést, mert Benedek felébredt ugyan a megszokott időpontokban, de valahogy máshogy. Mocorgott, forgolódott, látszott, hogy fáj a hasa, volt egy kis nyafi, de felvettem, megtornáztattam, visszatettem, aludt.
Evésről és az azt követelő nonstop sírásról szó sem volt.

Remélem, hozzászokik a hasikája ehhez a löttyhöz, mert már elkezdtem neki emelni a piedesztát, és nem szeretném lebontani.


Egykor befutott Detti, pont időben ahhoz, hogy visszainduljon velünk a városba, Benedek ugyanis részt vesz egy kutatásban, ami 200 fővel zajlik, így könnyen kiszámítható, hogy ő egy személyben képviseli a normálisan született gyerekekre jutó korababák szegmensének 5%-át (lévén, hogy a gyerekek kb. 10 %-a koraszülött - igaz, ezeknek a nagy része csak olyan 35-36. hét körüli, gyakorlatilag problémamentes eset) és oda kellett vinnem.

Mei-tai-jal indultunk neki, és bár anorákot nem adtam rá, úgy beöltöztettem a szerencsétlent, mintha még minidig állna kint a hó, (naná, mert mikor legutóbb kint voltam az utcán, még úgy volt), de aztán hazafelé mindketten kabát nélkül jöttünk már, mert a hordozó miatt, mint két kályha melegítjük egymást.


Már mentünk volna egyszer, de akkor volt a Lászlós üdülésünk, úgyhogy ez volt a bemutatkozó látogatás, ahol igen érdekes volt lemérni, hogy ebben a politkailag rendkívül és kényszeresen korrekt világban, a nő, aki a vizsgálatot csinálta és előtte magyarázta, teljesen megzavarodott, hogy nem apukával érkeztem (még jó, hát dolgozik), hanem egy másik lánnyal, akit úgy mutattam be, mint barátnőmet (hát most mit kellett volna mondanom? ). Szegény, nem tudta, hogy most akkor mi van, de rövid idő után szinte biztos vagyok benne, hogy eldöntötte, hogy ennek a gyereknek két anyukája van, mert kényszeresen olyanokat mondott, hogy és akkor ÖNÖK (jól megnyomva) biztonságot nyújtanak neki, ha hátranéz, meg hogy ÖNÖKNÉL jobban megmarad, meg egyáltalán, és mikor errefel a Benedeknek kissé célzatosan odagügyögtem, valami, jaj otthon amjd elmeséljük apucinak, milyen ügyes voltál-t, látványosan megkönnyebbült, és onnantól már csak ön voltam, kis ő-vel.


A vizsgálatot én nem láttam, csak videón, mert amíg csinálták, be kellett csuknom a szemem, hogy Benedek ne mérhesse le az én reakcióimat, de Detti az előszobában végignézte monitoron, és aztán nekem is lejátszották, hogy nehogy ne tudjak róla, hogy miféle perverz kisvonatokat, meg kancsókat mutogattak a gyereknek.

A dolog lényege röviden annyi, hogy van egy fekete, sötét szoba, és a falon egy elhúzható fekete függönyös kicsi színpad.
A függönyt néha elhúzzák, és szintén feketébe öltötzött emberek a megvilágított pódiumra beraknak pl. három kis kék bizbazt és leteszik egy paraván mögé, közben beszélnek a gyerekhez ("szia Benedek, nézd, én vagyok a kisvonat, ide bemegyek, nézd, nézd, stb..).

De itt jön a trükk, mert a paraván mögött van egy titkos ajtó, amin keresztül kicserélik a dolgokat, pl a kékeket pirosra, vagy elvesznek/hozzáadnak, egészen más tárgyakat tesznek oda, mást, de egyszínűt, illetve persze néha úgy is hagyják.

A gyerek arcát végig rögzítik kamerával és azt mérik, hogy a közvetlen szemkontaktus mennyi ideig állt fenn (tized másodpercek számítanak), értsd, mennyire tartja érdekesnek, rájött-e, hogy valami nem kóser, vagyis van-e valamilyen számfogalma, logikai gondolkodása (ha bement három, miért csak kettő van bent, stb).

Utána végül, minden előzetes programtervünk ellenére hazajöttünk, mert elment az idő, ebédet csináltunk, ettünk és Detti szaladt is dolgozni, Benedek pedig gazdagabb lett még egy elefánttal, a kötött főkedvencjáték mellé kapott egy ikeás rághatófülűt, hát nem mondom, hogy szemérmesen zajlott az ismerkedés, szegény jószág, még jó, hogy nem tud jajgatni.