stílus

Megkérdezte tőlem valaki, hogy milyen stílusban nevelem Benedeket. Csak így.

Hát, fogas kérdés nagyon. (meg hülye is)

Alapvetően én abszolút kötődő nevelés párti vagyok.

Azt vallom, hogy a babának éppolyan fontos kielégíteni az emócionális szükségelteit, a testi kontaktus utáni igényét, mint az alapvető vegetatív dolgokat, az evést mondjuk.

Az elejétől kezdve hordoztam, és a mai napig hordozom Benedeket, és odafigyelek arra, hogyha valamit jelezni akar nekem.
Fontos a kényelme, hogy mit szeretne csinálni, mire vágyik. Próbálok neki nyugodt, számára optimális környezetet teremteni, figyelembe veszem az igényeit.

Ha sír utánam, és épp ráérek, felveszem, - miért ne tenném, nyilván oka van, hogy szeretne hozzámbújni.
Ha más dolgom van, és nem annyira nyugtalan, várnia kell, de ha úgy látom, nagyon magába van roskadva, igyekszem félbehagyni, amit épp csinálok, végülis én tudom, mi van körülöttem, ő talán épp nem.
És nem, nem lett belőle manipulatív kis dög, nem használ ki, a napjaim nem úgy telnek, hogy torkaszakadtából ordít, vegyem fel.
Az idő nagy részében szépen eljátszik egyedül, talán pont azért, mert tudja, hogy ha igazán kellek, ott leszek.

Iszonyatosan fel tudom húzni magam az olyan jellegű jótanácsokon, hogy "hagyd, hadd szokja meg", meg "majd beletörődik", "ne ragozd túl, csak egy gyerek" és a társaik.

Ugyanakkor szeretném kihangsúlyozni, hogy a kötődő nevelés az én olvasatomban nem azt jelenti, hogy a gyereknek mindent szabad.
Ettől nevelés ugyanis. Nevelem, csak közben igenis önálló partnerként kezelem. Nem egyenrangúként, a főnök én vagyok.
Ezt fontosnak tartom kiemelni, mert lévén anyukám tanár, én annyi, de annyi kezelhetetlen hülyegyereket/szülőt láttam már életemben, hogy csak na, és a dolog általában itt, a következetesség hiányán siklott ki. Ezt elkerülném, ha egy mód van rá..

Vannak ugyanakkor ilyen gyerekközpontúnak mondott dolgok, amiket nem támogatok, ilyen például az egy ágyban alvás.
Ennek amúgy rendkívül egyszerű oka van,
most azon a már egymagában is elegendő érven túl, hogy a mi ágyunk a mi ágyunk, mármint Gáborral, és nem csak Benedekanyukája, hanem Gáborfelesége is vagyok,
mégpedig az, hogy rossz alvó vagyok, a pihenésre viszont szükségem van ahhoz, hogy ép ember lehessek.

Meg hát a későbbi nyűglődések (hogy jó, de mégis mikortól kell annak a gyereknek saját ágyikó) elkerülése végett is: nálunk mindenki a saját ágyában alszik az elejétől fogva.

Persze míg Benedek kicsi volt, összebújtunk, előfordult olyan is, hogy velünk aludt, de rászokni nagyon tudatosan nem akartunk.
Volt egy időszak, mikor nagyon igényelte, hogy a közelemben legyen, akkor pár hónapra a kiságyát a mienk mellé toltuk (amúgy merőlegesen van a fejemnél), és levettük a kettőnket elválasztó rácsot.
Ez elég volt neki, soha nem próbált meg átjönni a mi matracunkra, csak közelebb kúszott; ha rámnézett, ott volt az arcom az övétől tíz centire, ha nyugtalan volt, rátettem a kezem, és aludtunk szépen egymás mellett.

Aztán, mikor már nem igényelte, sőt kifejezetten zavarta az alvásban az én mocorgásom, szépen visszaofrdítottuk az ágyikóját, hogy, ha akar, még mindig lásson, de ne legyünk mégsem egymás arcában.


A másik oldalról lelkesen támogatom ugyanakkor a napirendet, és sokmindenben kedvelem a Suttogót, amit pedig a kötődő nevelés élharcosai hajlandók az ördög bibliájának tartani.

Rendre szerintem a babának szüksége van, és éppígy szüksége van elegendő alvásra is. Azzal is egyetértek, hogy a babának kell valamilyen szinten beilleszkedni a családba, és nem szabad a szülőknek automatikusan kvázi feladni a házasságukat, eddigi közös életüket miatta.
Ehhez találtam jó tippeket és ötleteket Tracy könyvében, de ezt éppúgy, mint bármi mást, a saját szituációnk szerint gyúrom át, és ösztönösen döntök, nem ragaszkodom végletesen semmihez, mert nem hiszek benne, hogy minden gyerek egyforma és egyformán reagál.

A napirend nálunk ráadásul úgy kell, mint egy falat kenyér, hiszen ha akarnám sem hagyhatnám, hogy Benedek ötletszerűen akkor egyen, aludjon, játsszon, amikor szeretne, hiszen a napjainkat erősen befolyásolja, hogy mikor, hol, milyen fejlesztés, torna van, így alapvetően ez az út részemről eleve nem lett volna elutasítható..

Nekem figyelmebe kell vennem, hogy mikor megyünk valahova, oda kipihenten kell érkeznünk, közben nem lehet nyűgös, vagy éhes.

Elsősorban neki könnyebb így, és szükségszerű az optimális fejlődéséhez.

Ez pedig esetünkben most gyakorlatilag mindent felülír.

Ezért kellett úgy alvásra szoktatnom, ahogy, amitől a hideg kirázott, hogy letettem, és egyedül kellett elaludnia, de szükséges volt, és most örülök, hogy így tettem, mert Benedek azóta sokkal mélyebben és hosszabban alszik.
Esetünkben abszolút bevált a Suttogó jóslata (aminek egy szavát sem hittem), hogy az elringatott, elaltatgatott gyerekek sokkal rövidebben és nyugtalanabbul alszanak napközben, de ezt nem szabad annyiban hagyni, és azt mondani, hogy nem akar, nincs rá szüksége. (Én, ha nem vagyunk olyan helyzetben, amilyenben, biztos, hogy szintén ezt mondtam volna, de ugye nem engedhettem meg magunknak, mert Benedek használhatatlan volt így a tornán.)

Esetünkben napi háromszor harminc percet jelentett az alvás, amíg be nem keményítettem. Kb a harmadik naptól kezdve, amikor az ágyában aludt el, msáfél órákat alszik. Ég és föld.
Rossz volt, nehéz volt, de meg kellett lennie Benedek érdekében.
Mint ahogy a mai napig öklömnyi gyomorral, de hallgatom az ordítását, lefogom, és csináljuk a tornát. Mert neki így a legjobb.


Szóval, ez egy végtelen hosszan megválaszolható kérdés, vagy inkább megválaszolhatatlan, pont, mert nincs két egyforma gyerek, vagy szülő, és ami az egyiknek ezt, az a másiknak azt jelenti.

Úgyhogy, a magam részéről, szeretném, ha sikerülne Benedeket szeretettel, türelemmel, és nagy-nagy következetességgel felnevelni.
És pont, jó kis sablon..

Mert ugye az embernek először elvei vannak, aztán gyereke lesz.

Vagy tigrise.. Egy kilenc hónapos!