Benedekblog

az, ha elfogy a wc papír és éccsapa beviszi magával az ipari, cirka 40cm átmérőjű kéztörlőpapírgurigát.
Fontos, hogy aztán persze ott is kell hagyni a földön.

Háromszáz méter papírt lehet róla letekerni, Disneyland elbújhat..

Tökmagos kifli, olyan IGAZI, imádom.

Jutni végül nem jutott belőle, noha magamnak vettem, ellenben húsz percen keresztül Hamupipőkét játszottam, míg ki nem vakeráltam az összes egész és mikromnyi magot a tátogó mártírnak, akivel együtt élek, és aki ugyebár éhezik állandóan.
Szétcincáltam az egészet, épp csak a májkrém tartotta össze a morzsalékot.

Mégis, a délután nagy tekergőzések közepette telt, estére pedig Benedek megszült vagy öt-hat hatalmas, egész tökmagot. Bizarr volt, a héját ugyanis leemésztette róla.



Más újság ugyanebben a létfontosságú témakörben:
az elmúlt hétben Benedek az ébredést fixen áttette fél hétre, amikor is elkezd henteregni, mocorogni, nyüszögni, majd hét óra nulla-nullakor feláll és hatalmas koncentrálás és nyögés közepette nyakig összeszarja magát.

Ez a művelet eleddig olyan fél tíz és fél tizenegy között zajlott, de hogy ennyire meghatározható lett a dolog, úgy döntöttem: bilit a kölök alá.

És itt jön a kérdés: milyet?
Hogy tudom rávenni, hogy ráüljön, rajta maradjon és érdemes-e más alkalommal is próbálkozni a ráültetéssel, vagy egyenlőre semmiképp sem erőltessem, csak ennél az egy fix esetnél (én erre hajlok elsőre)?

Úgy vágyom valami minimális romantikára, hogy az már fáj.

Ehelyett süllyedek bele a taposómalomba, és nem találom magam, vagy legalábbis azt biztosan nem, akit keresek.

Egyedül vagyok és halálosan elegem van.

Hatalmas horzsolás a térdén: murva.

Hosszú karcolás, végig a bal lábán: szederinda.

Pöttyparádé: csípések tömkelege.

Vágás a karján: valami hegyes fadarab.

Véraláfutás a szája körül: iszonyat taknyolás.

Megszámlálhatatlan karcolás: a jó franc sem tudja követni.

Mind semmiség.


Csak tegnap este kezdtem el aggódni, amikor egy cikra húsz másdoperces elfordulás után a gyereket a konyhapult tetején állva találtam, ahová, úgy sejtem, a kanapéról kerülhetett. Vigyorgott, egyik kezében egy villa, a másikba könnyen bele tudok képzelni egy kést. Egy éleset.
Igazán lehetne rám annyi tekintettel, hogy először csak egyvalamire tanul meg felmászni, hogy alkalmazkodhassak a körülményekhez a saját csigatempómban..

A lakásunk már nagyon kicsi egy ekkora emberkének, szaladgál faltól-falig, mint a bekattant mókus a kalitkában; használható kert, játszótér nem nagyon van a környéken (vanni van, de az itt élők elég borzasztóak tudnak lenni).
Valamerre lépni kéne, de a lakásunkat még évekig nem tudjuk eladni a hülye ÁFAtörvény miatt..

Még úgy sem, hogy a gyermek két alkalommal is eljátszotta a megfulladós krupp-magánszámát, ami azért okozott egy kis fejtörést az általános logisztikai tényezők szempontjából..

De ne ugrojunk előre, meg kell ugyanis ismerkedni az új Benedekkel, aki a két nyaralás közötti máfél nap alatt újfent átesett egy alapos kopasztáson, mert úgy nő a haja, mint a bolondgomba.
Most már egészen szöszi, de a következő alaklommal lesz csak az igazi én-féle gyerek, a haja alja már tényleg teljesen hófehér.










































































IGEN, a képek ugyanaznap, cirka két óra eltéréssel készültek..
Megjegyzem, hogy azóta megint nőtt fél centit a lobonca: már újra fürtöcskés..

A sietős pakolás közepette felfedeztük az új kedvenc időtöltést is, amiről készült egy fölöslegesen hosszú videó, de időtlen idők óta ez volt az első alkalom, hogy a gyerek nem vetette rá magát tíz körömmel a fényképezőgépre, mihelyt elővettem.




Nagy pakolási láz van egyébként kialakulóban, konrétan minden, ami egyhúszon alul van, a földön végzi, mert az vicces. A ruhák, a játékok, az edények. Minden, úgyhogy térdig gázolunk az életünkben.

A nyaralásról:

Nagyon jól éreztük magunkat, ezúttal én is részese voltam az eseményeknek, feltöltődtem, szuper volt.
Mindösszesen annyit kellett tenni, hogy nem a gyerekeket akartuk belehelyezni egy adott szituációba, hanem köréjük szerveztük az életet, így aztán minden csak úgy történt, magától, és nem kellett megfeszülni, hogy működjenek a dolgok.

Rengeteget jöttünk-mentünk, mindennapra volt aktív program, mellette meg töménytelen mennyiségű szaladgálás, séta, patakozás, és kajálás.

A kruppon kívül voltak még gázos momentumok, de valahogy ezek nem nagyon tűnnek fontosnak, így utólag, annyira jó volt minden; Benedeknek jön a tizedik foga, amitől, most először brutál hasmenése lett, én pedig egy kirándulás alkalmával az egyik gyerekkel keltem volna át a patakon, át akartam dobni a bőrszandálom a másik oldalra, de visszagurult, a sodrás pedig nagyon erős volt, úgyhogy muszáj volt utánaugranom, de mire utolértem, már derékon felül ért a 12 fokos víz - na innen még minimum egy óra volt, mire át tudtam öltözni, rám is jött estére olyan görcs, hogy ihaj, de a felelősen alkalmazott alkohol, plusz gyógyszer kombó átsegített a bajon..

Hogy merre jártunk, mit csináltunk, majd kiposztolom később, ugyanis én nem fotóztam, de majd elkunyizom a rengeteg képet a másik famíliától.

Benedekről elöljáróban annyit, mert majd kifejtem bővebben is, hogy stabilan jár, szalad, irányt változtat, megáll, mindenre felmászik, használ 3 darab kétszavas mondatot és megtanulta azt üvölteni, hogy DE!

A következő két hetem húzós lesz, egybe kell hangolnom az egyetemet, a fejlesztéseket, meg mindenféle ilyesmi dolgokat, valahogy annyira, de annyira nem várom a szeptembert, hogy az elmondhatatlan.

Felemás volt ez a hét nagyon.

Először is, Benedek egyszerűen mesésen érezte magát: egész nap rohangászott, legelt, kavicsozott.
Másrészről viszont úgy mentünk le, hogy nem láttuk reálisan, mit ró ránk Benedek.
Sok éve fix programunk ez a tábor, sok jó barátunkkal csak itt tudunk hosszabban találkozni. Tavaly annyira könnyen ment az akkor még mínuszos korú Benedekkel való ottlét, hogy bár tudtuk, hogy most sokkal nehezebb lesz, mégis alábecsültük az időigényét.

Így történt, hogy míg Gábor elvállalta az egyik nagy verseny szervezését, nevezett a másikra is.
Ez aztán elcsúszott és a reggelitől-vacsoráig programból kétnapos, hajnalig tartó játék lett, utána viszont már készülni kellett az általa koordinált versenyre.

És persze, nem azt akartam, hogy ha már én nem, ő se tudjon játszani.
Tudom, hogy ilyenkor egyszerűen nem lehet elrohangászni, hogy zavaró - épp mert egy egész csapatot jegel le - ha időről időre elvárják az embertől, hogy ugyanmár fogja/etesse meg a gyereket.
És nem vártam én tényleg, hogy ne játsszon, mert fáradt, és megérdemel egy kis pihenést.
De ugyanakkor nekem is szükségem lett volna rá, és igenis megérdemlem én is.

Az, hogy Benedek nagyon jól érezte magát, azt jelentette, hogy rohangált össze-vissza és mindent a szájába gyömöszölt, következésképpen leülni is alig tudtam egész héten, a wc-re menés, fogmosás, evés külön szervezést igényelt. Ebből aztán az lett, hogy egyrészt úgy éreztem, hogy egész nap szívességeket kérek mindenkitől, ugyanakkor ezekkel a szívesség-szittelésekkel csak a szükségleteim tátongó lukait tömködtem, nem pedig pihentem, ne adj Isten játszottam én is. Konkrétan egész héten egyszer sem ültem le csinálni valamit, csak úgy, mert jól esett. Ettől még tudtam azért beszélgetni mindenféle lelkes emberkékkel, akik hajlandóak voltak a nyomunkban loholni.

Félreértés ne essék, én aztán tudom, hogy egy versenyjáték közben nem lehet kiszállni, egyszerűen nem lehet ezt megtenni a csapattal, a barátokkal. Így, hogy már így estek a dolgok, ezt én sem akartam volna.
Másrészt persze azért ott volt igenis, hogy a fene egye meg az egészet, lehet nagyon sajnálni, hogy így alakult, de azért mégiscsak én szívok itt reggeltől estig, mert Gábort az első két nap gyakorlatilag egyáltalán nem is láttam.
Benedeknek akadt azért pótapukája, kettő is, Máté és Zoli, akik lelkesen hozták-vitték, játszottak vele, vagy épp segítettek fürdetni, később meg már Gábor is jobban ráért, bár tudom, hogy neki sem volt ez jó így, szakadt ketté, hogy az is meglegyen, amit bevállalt, meg én se akadjak ki teljesen. Ezek mellett még, megjegyzem, elég sokat kellett dolgoznia lentről is.

Szóval legközelebb pontosan le kell fektetni, hogy ki-mit-hogyan és okosabban tervezni. Ugyanakkor ha újrakezdhetném, Benedeket akkor sem hagynám otthon: nagyon élvezte.

Ő persze az egész drámázásból semmit nem vett észre, megtalálta a maga babaparadicsomát: sok ember, akik szerint ő cuki, fű, homok, nézelődnivalók. Jót is tett neki a nagy tér: ölnék egy kertes házért.

Most már simán tud irányt váltani, vagy megállni járás, vagy szaladás közben, de azért még gyakran végzi elterülve.
Ezzel egyidőben igenycsak megeredt a nyelve, elég sok mindent mond - bár nem állítom, hogy ezeket más is ugyanolyan jól megérti, mint én - és használ már kétszavas mondatokat is.
Eddig is utánzott dolgokat (bú, vau, cica, baba), de most elkezdett névmásokat használni: te, ez-az, ezt-azt (utóbbiakat teljesen random, és a z-t sz-nek mondja), miközben mutatja is, hogy mit akar. A sláger továbbra is az ADDE!/DIDE! (add ide, vagy sikítok), az eddigi két mondat pedig az ADDE ASZT!, illetve, mikor valamit el akarunk venni, akkor rázza a fejét és üvölt, hogy OTT JÓ!

Megvolt az első igen-intés is a hosszas negativizmus után.

Úgy esett az eset, hogy az általunk írt versenymodullal kapcsolatban ismertettem általános szabályokat egy partinak, amikor is valaki feltette a kérdést, hogy választható-e mindenkinek ugyanaz a karakter, és mikor mondtam, hogy nem, akkor elhangzott, a miért is engem kérdeznek, mikor Benedek a főnök. Önelégült vigyorral mondtam, hogy na őt ugyan kérdezhetik, mert csak nemet tud inteni, mire Benedek azonnal, és sátáni arckifejezéssel, nekiállt tökéletes igent rázni a fejével.

Van negatív változás is: beköszöntött a durva hiszti. Ha valami, bármi, csak egy kicsit is nem tetszik neki, elkezd sikítani (igen, sikít) és fetreng, meg rugdos.
Borzasztó.
Nem vagyok hajlandó tudmást venni róla, ő viszont eddig még arról nem volt hajlandó, hogy tök fölöslegesen strapálja magát.
Remélem, nem tart sokáig, (Márti szerint ne aggódjak, csak olyan 16 éves koráig, de akkor tuti elmúlik, mert onnantól kanos lesz ), mert amikor minden öt percben háromszor néz rám mindenki olyan izén, ötven méteres körzetben, mert a gyerek épp a földön fetreng sivalkodva, az elég kellemetlen tud lenni, a negyvenedik alkalommal pedig már föld alá süllyedős.

Most kimosok, és este indulunk tovább, ezúttal egy baráti családdal; nagyon kíváncsi vagyok, hogy reagál Benedek a gyerektársaságra.

Benedek ma reggel mintegy húsz percen keresztül zokogott a fejét a bejárati ajtóba verve, miután az apja kitette a lábát a lakásból.
Azóta olyan szinten követ, hogy már kétszer ráléptem véletlenül.

Mindegy, most együtt leszünk mindhárman két hétig, remélem, ezalatt sikerül elhitetni vele, hogy nem fogunk szublimálni egy óvatlan pillanatában.

Benedek ma megtette nekem azt a szívességet, mikor anyuék hazahozták, így három és fél nap után, hogy nem játszotta a sértődöttet, hanem nagyon örült nekem.
Próbáltam már tréningezni magam, hogy ne sírjak, ha megint elutasít; még egyszer sem sírtam, mióta elveszítettem a babát.
Egyszerűen csak tudomásul vettem, jól összeszorított, remegő szájjal.

Az előző vetélésemnél más volt az egész. Akkor az első babánkat vártuk, mindent sokkal intenzívebben éltem meg, no meg akkor még abban a tévhitben leledzettem, hogy ilyesmi dolgok mindig másokkal szoktak megesni.
Akkor nem ultrahangról, utólag tudtam meg, hanem egy éjjel görcsöltem be és öntött el úgy a vér, hogy szemernyi kétségem nem volt, mi a tényállás.
Akkor kimentem a nappaliba, kisírtam magam, aztán felébresztettem Gábort, hogy menjünk a kórházba.

Most annyira más minden, hogy itt van Bubi.
Egyrészt látom, hogy vár még rám egy remek kis emberke ahelyett, akit most elveszítettem: Benedeket nem cserélném senkire.
Meg aztán: ezalatt a négy nap alatt is annyit nőtt, fejlődött, hogy nem győzök ámulni, annyi mindenről lemaradtam, annyi csoda történik minden egyes nap.

Úgy volt, hogy holnap elutazunk, ez persze nem fog menni, de talán neki tudok látni az előkészületeknek, és ha jól leszek, kedd este nekivághatunk.
Úgy gondolom, nem lesz baj, tegnap este görcsöltem egy kicsit, de egy sima algoflex tíz perc alatt helyretette a dolgokat.
Persze a három órás autóút, és az idegen helyen elkerülhetetlen plusz bújásigény még okozhat problémákat, de lesznek lent, sokan, akikre, tudom, számíthatok, és biztosan jót fog tenni egy kis lazítás.

Hát, meg kell mondjam, ha innentől bárki hasonló félelmekkel küzd az ismeretlentől, mint én tettem, én vagyok a megfelelő ember, akihez jöhet, hogy megnyugtassam.

Mindenki kedves volt és figyelmes, magát a műtétet meg egyszerűen észre sem vettem.

Az ágyammal együtt toltak át a szomszédos műtőbe, a hálóingem le sem kellett venni, felmásztam a székre, bekötötték a branült, beadták az altatót, és kb. 10 perc múlva felébresztettek a kórteremben, ahová szépen visszatoltak az ágyamban.
Mikor felébredtem, görcsöltem, de az ápolónő nem adott gyógyszert, hogy ki tudjak estére józanodni, hanem azt mondta, hogy aludjak csak vissza, amihez tényleg körülbelül tíz másodpercre volt szükségem, és egy óra múlva úgy ébredtem, hogy simán tudtam volna akár ugrálni is.

Négykor szépen hazamentünk, megnéztünk egy fél évadnyi Bonest, megettem egy hatalmas adag lazacos gnocchit, aztán fél nyolckor beájultam és aludtam reggelig. (Bubi anyuéknál van csütörtök óta és szerintem csak vasárnap hozzuk haza.)

Ami igazán szomorú volt az egészben, az az a tizenöt éves kislány, aki délután már a barátnőivel viháncolt bent, és hogy hogy beszéltek az egészről.

Bárcsak kiírhatnám a homlokomra, hogy én nem azért jutottam ide!

Álszentség?

rettegek

A sok bérhülyéből, aki minden rohadt abortuszos topicot telekommentel olyan hülyeségekkel, hogy a gyereknek letépik a végtagjait, meg ollót szúrnak a fejébe és kiszívják az agyát, meg az orvos az élő magzatot megfojtja a mélepénnyel, aztán kikukázza.

Lehet, hogy Indiában ez van, amit sajnálok, és a magam részéről abortusz-ellenes vagyok, de kinek segít ez a sok szarság?

Azt mondja meg nekem valaki, mennyit illik adni ilyenkor a magánorvosnak? Na erről sehol nincs egy rohadt szó sem, én meg már hányok attól, hogy tovább keressek.

Ja, és végtelenül félek a holnaptól.
De fogadjunk, túlélem..

Nem fertőzés volt.

Csak egy picit vérzett a méhszáj, semmi extra.

A méhem is nőtt, az ultrahangon csak azért néztük meg, mert miért is ne, ha már ott voltam.

A baba nagy volt, nem nagyon régen történhetett, de nem is az elmúlt egy-két napban, mert már elkezdett szétesni.


Az abortusz pénteken lesz, mert akkor tudja a saját orvosom csinálni.
Addig fekszem, nehogy elinduljon a dolog, mert még így is rettegek attól, hogy újra a nőgyógyászatra kerüljek: egyre érik bennem az elhatározás, hogy mielőtt legközelebb szülök, elmegyek egy pszichológushoz.


Lehet kérdezni egy csomó dolgot, bár tök fölösleges, de mégis, mi a tetves búbánat miatt kell pont nekem átélnem ezt újra és újra?!?

Gábor, szegénykém, azt sem tudja, hogy keresse a kedvem, pedig, igaziból, elvagyok, ha fásultan is, mert hát mégis mi mást tehetnék..

Ha soha semmilyen nőgyógyászati ihletésű fertőzésed nem volt, mikor is szedhetnél össze egyet, ha nem akkor, amikor terhes vagy?

Vadászom az orvost..

Benedek szerint rohangálni vicces, - igen, az a bizonyos 45 fokban bedőlős - persze, hogy elhasalt, persze, hogy rossz helyen, persze, hogy tele volt a keze, úgyhogy nem tette ki.

Mikor felkaptam, még láttam a nyelvén a két felső egyes fogai által ütött vágásokat, aztán elkezdett üvölteni, amitől a száját addigra már elöntő vér is elkezdett kifolyni.

Igazából semmi extra, mert persze a szájseb sokkal jobban vérzik, mint egy rendes, de az, hogy így csorgott belőle, teljesen taccsra tett.

Erre csak akkor jöttem rá, mikor már a vért mostam a ruhájából: nem volt ott senki, én meg totál rosszul lettem, aztán nem mertem szegény gyereket még ülni hagyni sem egész délután.

Ehhez tartozik annyi előzmény, hogy mikor lehámoztam róla a ruháit, kicsusszant a kezemből, felállt az ágyon, és azzal a lendülettel elkezdett szaladni a tűlsó vége felé. Röhögve, csurom véresen.

Csúnyán megfájdult a fejem, na..

Tömören:

Először lementünk; a klíma már előzőleg elromlott, de most felforrt a hűtővíz is és nagyon-nagyon meleg volt.

A Balaton, mint a pisi, a gyermek nagy örömére, úgyhogy fürödtünk nagyokat, amit csak az árnyékolt be, hogy már éreztem a következő frontot, és olyan migrén jött rám, hogy legszvesebben lekapartam volna a fejem, és elásom olyan két-három méter mélyre, aztán ugrálok rajta kicsit.

Az utolsó kánikulás napon a gyerek még benyalt valami fosós bacit, amitől öregedtem három évet, mert ha meleg van, fényen szokott élni, az output viszont nagyon is valóságosnak bizonyult, úgy félóránkénti eresztésekben. Kínomban adtam neki kétharmad széntablettát, elvileg hároméves kortól egy-kettő az adag, de nem tudtam már mit csinálni: ez hatott is, most ugyan görcsöl a hasa szegénynek és szorulása van, de ez jelen esetben még mindig a zserencsésebb verzió.

Most hideg van, orkán és szakad az eső, de Benedek, hála Istennek, csak nyűgös és rosszul alszik, viszont tüdőileg remekül szelel, ami azért nagyon rendes dolog tőle, mert a hülye anyja otthonhagyta az inhalátort, csak, hogy tudjon még min stresszelni.

Viszont ezektől eltekintve remekül vagyunk, Benedek imádja a kertet, bóklászik, totyog ide-oda és igazán meg kell zabálni.

Én, egyetlen gyerekesként a társaságból (sőőőt, terhes is vagyok, enyhtő körülményként), valósznűleg mindenkinek az agyára megyek, mert síkideg vagyok mindenen, de sebaj, erre valók a barátok..