Benedekblog

Benedek ma reggel úgy ébredt, hogy magában revízionálta a tegnapi napot, és inkább átment óriáscsecsemőbe.

Ehhez persze azért még nem elég stabil személyiség, így néha felpattan, és elkezd nyargalászni; bekövetkezett az általam mindig rettegve szemlélt mutatvány: fejet előre, 45 fokos szögben bedőlni, és rohanni, amerre visz a lendület.
Persze ezzel nem azt mondom, hogy Benedek már EZT csinálja, de mindenesetre próbálkozik vele, egészen addig, míg oltári nagyot nem esik.
Vagy neki nem szalad leszegett fejjel az ágya sarkának, de ezt hagyjuk is.

Aztán egy pillanat alatt rájön, hogy taktikai hibát vétett és visszamászik az ölembe, vagyis, igazából mindegy hova, csak az enyém legyen, és nyafizik, mert ő még kisbaba. Anaaaaa, anaaaaa - és merengve szugerál.
Persze bedőlök, és maradhat. Nézegessük ezt a könyvet talán? Nézd, itt a cica!
De onnantól csak nyűg vagyok, és bosszankodó pofival hesseget, mert van képem foglalni körülötte azt a drága helyet. Persze, ha kiebrudalnám, akkor rögtön hangos jogvédelembe kezdene, nekem pedig reggel óta kegyetlenül fáj a fejem, úgyhogy inkább hagyom, had élvezze ki, hogy egyesegyedül birtokolhat.

Ééééééés elindult a Kisnyúl!

Eddig is voltak lépegetések, de ma délutánra rájött a dolog nyitjára, nem kell bátorítani, hanem egész nap ide-oda totyog a szobában (persze minidg valahonnan valahova).

Sokszor elesik még, és ha valami az útjában van, persze nem tudja kikerülni, úgyhogy mániákusan szedegetem össze a játékokat (ő meg ugyanilyen lelkesen borogatja ki őket a szünetekben).
Igazából épp csak egy hajszálnyival csinálja jobban, mint tegnap, de ez mégis megadta azt a kis valamit, hogy kijelenthessem, amit tegnap még nem: hogy jár(ogat)..

Láthatóan nagyon meg van magával elégedve, mi nemkevésbé..

Rövid az út a "de aranyos" és a "büdös kölök" között..

Elsőre, én hülye, még tapsoltam is, mikor Benedek levetkőzött pucérra és úgy parádézott fel-alá.

Most, mikor már sokadszor csurizza végig a szőnyeget, a padlót, a játékait, és esetleg még kicsit meg is nyalogatja a végeredményt, mire odaérnék, sikítani tudnék.

Trükkös egy gyerek amúgy, először a nadrágot veszi le, majd a pelenkát, a pólót pedig csak legutoljára, itt bukik le általában ugyanis, mikor beakad a buci feje, és nyivákol, hogy eleg van az önállóságból. A tócsában önállóan ücsörgésből konkrétan.

Ja, el is bújik, miközben vetkőzik, vagy megvárja, míg dolgom akad. Az orrom előtt még egyszer sem próbálkozott.

Tudom, hogy szegénynek melege van, de ha nincs rajta ruha, a pelenka egy percig nem marad rajta, így aztán marad a koncentrált figyelem, és az öklendezve szőnyegetsikálás a negyven fokban.


De azért titokban mégis büszke vagyok ám erre a legeslegújabb produkcióra..
Gondolom, ez a kis gyengeség is hamar elmúlik majd..

Bizonyos fatális véletleneknek köszönhetően rájöttem, hogy Benedek rajong a Bebe TV-ért.

Eddig elveim voltak, miszerint a gyerek nem néz tévét. Hogy őszinte legyek, ezt nagyban megkönnyítette, hogy olyan szinten nem izgatta a dolog, mint engem a legújabb hiperszuper lövöldözős játék.
BebeTV-nk nincs, de régebben volt, és meglehetősen jónak találtam, most pedig, mikor láttam máshol, mennyire tetszik Benedeknek, rákerestem az online változatára és lőn, lett egy TVfüggő fiam.

Első nap nagyon örültem, hogy ha nagyon kell, le tudom tenni húsz percre és áhítattal nézi, ahogy a béna tengeralattjáró, benne a béna macival, nézi a béna halakat és közben megy valami bugyborékoló zene. Közben néha közölte, hogy Brumm, meg Brrrr, és csak úgy dagadtam a büszkeségtől.

Aztán két nap elteltével kénytelen voltam újfent átgondolni az új, liberális elveimet is, mert nem tudtam úgy csinálni, mintha nem látnék néminemű összefüggést a szabálymódosítás és aközött, hogy Benedek állandóan megáll a TV előtt és nyüszít, hogy kapcsoljam be, ha pedig épp nézhette kicsit, és a kiszabott negyed óra végén kikapcsoltam, iszonyatos ordítás volt a reakció.

Úgyhogy most megint szüneteltetem a dolgot.

Más még mindig nem köti le, egy cseppet sem, de ez az egy hihetetlenül hipnotizálja..

És olyan, de olyan, de olyan jó volt, hogy ha bekapcsoltam és eléültettem, akkor elmehettem főzni, vagy rakodni, vagy csak olvasni egy kicsit, anélkül, hogy ott loholt volna a nyomomban.

De minden egyes alkalommal, amikor hisztériás rohamot kapott, ha kikapcsoltam, olyan nagyon-nagyon könnyű lett volna bekapcsolva hagyni, és csinálni tovább nyugiban, amit épp csinálni akartam.
NEm hiszem, hogy nagyon sokáig állnám a sarat, úgyhogy inkább nem kísérletezgetem. Vele.

Különösebb kommentár nélkül:






Meleg van, de nagyon.

Annyi eső azért volt, hogy a két hét aszály óta most először az erkély korlátjára száradni kirakott ágyneműhuzatot szarrá áztassa, valamint, hogy a fiatalemberben bekapcsoljon a feltételes reflex, mely szerint a víz csepegése különös harmóniát alkot a hörgéssel.


Délután - kis csúszással - megejtettük az egyéves PIC-es kontrollt.

Benedek igen kiválóan szerepelt, úgy is, mint az a gyerektípus, aki hála Istennek szépen fejlődik, hajlandó rendesen enni, és kisebb nyavajáktól eltekintve nem igazán jut róla az ember eszébe, hogy a start nem volt a legtökéletesebb.

Legközelebb már csak másfél éevesen kell majd mennünk, remélem, akkorra már csak körbeszaladja a vizsgálót és beköszön a nővéreknek.

Várakozás közben azért még kiderültek olyasmi dolgok, hogy az inkubátor, mint olyan a legszuperebb integrált gyermekszórakoztató eszköz.
Alig bírtam a kint tároltaktól elvonszolni Benedeket, hipnotizálta a sok gomb, tekerentyű, fiók, mutató és kijelző.


A jól letudott kötelesség után leugrottunk Gábor szüleivel a Rómaira, ahol Benedekkel szigorúan felesben megettünk másfél halat, egy adag krumplit, rengeteg savanyúságot és két palacsintát. Minden további kóstolgatás a szent kölcsönösség elvén működött, így nem beszámítandó.

Összességében minden tekintetben igen remek nap volt.

Benedek jól van, én végre jóllaktam, mi kellhet még?

Hatalmas logisztikai teljesítményként megszerveztük a Szemészeti Klinikára való szállításunkat, ami ugyan csak 15-20 perc gyalog, de azt végig napon, és olyan negyed egykor kellett volna elindulni, amire nem mertem vállalkozni.

Olyan irdatlan, kíbírhatatlan hőség van, hogy egyszerűen kész vagyok tőle, Benedek pedig, mire a múltkor elértünk sz SZTKba, ami kb 5 percre van tőlünk, már csak pislogás nélkül lógott ki a babakocsiból és nem mozdult.

Így aztán, anyu értünk jött, elvitt minket, vártunk, vártunk, vártunk, aztán egyszercsak már együtt vártunk egy régi PICes babatárssal, Lillával, aki nagyon-nagyon-nagyon picike kislányból tündéri nagylány lett közben.

Végül bejutottunk, Benedek végigudvarolta az összes doktornénit, akik hálából megállapították, hogy nincs itt semmiféle műtétes probléma, kancsalnak igazából csak látszik, egyrészt a széles orrnyerge, meg a kicsit lógó fél szemhéja miatt. Az orra majd idővel kiemelkedik, a szemhélyával meg lesz, ami lesz, mindenesetre jobb, mint pici korában, mikor nagyon lógott, most már tényleg csak akkor van így, ha fáradt, de amúgy sem lehet ezzel mit csinálni, úgyhogy mehettünk Isten hírével.

Az az igazság, hogy még egy oka volt annak, hogy azt akartam, jöjjön velem valaki, mégpedig az, hogy amíg kicsi korában hordtam kontrollra az éretlen retinája miatt, addig le tudtam fogni egyedül is, míg kipeckelik a szemét és macerálják, de nem voltam biztos abban, hogy most is elég leszek hozzá és nem akartam, hogy esetleg amiatt tartson tovább, mert mocorog.

De nagyon együttműködő volt, úgyhogy minden ilyenfajta csúnyaságot teljességgel megúsztunk: szép engedelmesen belekukucskált az összes kütyübe, mindent megcsinált, amit kellett, még a szemfenéktükrözést is hagyta, - ami nekem például igen nehezemre esik - úgyhogy épp csak annyi volt a vizsgálat, mintha én mentem volna szemészetre.

Bemérték a szemét is, nagyon jó, csak feles, pedig várni lehetett volna, hogy rossz, de így csak másfél év múlva kell visszajönnünk, addig pedig be kell tanítanom neki egy sor piktogrammot, hogy majd a vizust is megnézhessék.

Már csak a pulmonológiára kell visszamennünk valamikor (majd ha hidegebb lesz) és akkor nagyjából túl is vagyunk az egyéves kontrollokon, méghozzá nagyon jó eredményekkel..

Úgyhogy a Benedek innentől hivatalosan is



de igaziból

Ma voltam védőnőnél.

Ráállított a mérlegre, ami cirka nyolc kilóval kevesebbet mutatott, mint a súlyom.
Jót röhögtem, mert míg vártam, kihallottam a szigorúan zárt ajtók mögül az előttem bent lévő nőt: Huhh, kilencvennyolc, éppenhogy!

Mikor megkérdezte mennyi, mondtam, hogy fogalmam sincs, mert én ezt az ötvenhatot előbb megfontolnám..

Viszont a tavalyi billegős, repedtlábú műanyag kempingszék helyett van egy tuti hátradönthetős, karfás csodaalkalmatosság.

Benedek jól fel is mászott rá, nekem maradt a faltámasztás.

Az a tuti taktikám, hogy:

egy: eltüntetem a képemről a világfájdalmas arkifejezést és lehiggadok,

kettő: leülök a gyermek mellé, és legalább ollllyan nagyon nem nézek rá, mint ahogy ő énrám,

három: mihelyt meglátom, hogy félszemmel rámkukkant, gyorsan odanézek, aztán azonnal el is kapom a fejem - célszerű mindjárt be is bújni mondjuk egy CD lemez mögé, így innentől már onnan lehet kikukucskálni a továbbiakban,

négy: próbálom nem szétröhögni magam, és halálos közönnyel megvárni, míg a kis pukkancs rámveti magát.

Ha már belémharap, az végülis jó jel.

Nem mondhatnám, hogy jól sikerült a családújraegyesítés.

Bár Benedek az utolsó pár alkalommal is bevágta már a durcát, de az csak olyan tessék-lássék dolog volt, amolyan próbaféle.
Most viszont megtörtént a nagyelőadás.

Nem volt hajlandó ugyanis a közelembe jönni, a kezemben lenni, és úgy egyáltalán, eltolt magától, ha melléültem.
Hiszti ezerrel.

Aztán, egy idő múlva, meg már azon ment a nyűglődés, hogy ne nyúljak ugyan hozzá, ne is nézzek rá, de azért üljek csak mellette, ja, és nézni sem szabad ám máshová

Nem dob a hangulaton, hogy közben növeszti a kilencedik fogát, és összecsípték a szúnyogok.

Annyira nagyon hiányzott már, egyszerűen fizikailag fájt, és mikor elfordult tőlem és ellökdösött, ahelyett, hogy rámugrott volna, akkor azért alaposan elgondolkodtam azon, hogy most bőgjek-e, vagy sem, de aztán meggyőztem magam (Gábor segítségével, aki épp csak rámnézett, és igen empatikusan közölte, hogy ne legyek már hülye), hogy ilyesmire egyenlőre igazán semmi szükség.

de most már a fiamat akarom!

Tegnap, mikor megérkeztünk, a fiúk közfelkiáltással megszavazták, hogy tilos a gyerekekről beszélni, és az első órában lelkesen strigulázták a büntipontokat.

Kevés idő elteltével már nekik is sikerült negyedóránként valamilyen apropóból felmemlegetni a bilincseiket, Gábor pedig, ma reggel óta, evés közben és a Balatonban frizbizve is időről időre az "Erdei pocsolya, csupa sár dagonya.." kezdetű örökbecsű darabot énekelgeti folyamatosan.

Én tartom magam a napi kétszeri telefonáláshoz, délelőtt és este, amikor is Benedek lelkesen sikongat, aztán tíz másodperc után elhajítja a telefont, és lohol tovább a rettentő fontos dolga után..

Tizenegy óra, Gábor, készülj, öltözz, légyszíves, induljunk már!

Tizenegy tizenötkor már igen türelmetlenül toporgok, amikoris, azt mondja, hogy már csak két perc.

Huszonötkor kilépünk az ajtón, szemrehányóan megszólal: miért nem raktad be Benedeket a kocsiba, mondtam, hogy két per.
Mondtad ám, csak épp tíz perce, élmény lenne, ha azóta itt üvöltene.
Jó, ne idegeskedj, csak egy egész kicsit fogunk késni negyvenöthöz képest.
NEGYVENÖÖÖÖT? NEGYVENNEGYVENNEGYVEN, NEGYVENRE MEGYÜNK!!!!
Nem mondtad, miért mondtál akkor negyvenötöt?!?
Mondta a halál, eddig huszonnyolcszor mondtam el a negyvenet, csak ma ötször, NEGVYENNEGYVENNEGYVEN, azaz pontosan tizenkét perc múlva.

És elindulunk, tizenegy óra huszonnyolc perckor, hogy átérjünk a VIII. kerületből a III.-ba negyvenre.

Persze elénk áll egy teherautó. Aztán rosszul parkolt be egy kocsi. Mikor kanyarodnánk, egy anyuka a lányaival - a legkisebb csak óvódáskorú - baktat át heti kettővel előttünk a zebrán. Mint négy jólmegtermett, kétlábon járó fánk, olyanok.
Aztán a lámpák pirosak, a kocsik lassúak és egyáltalán, lényeg, hogy nem ám nekünk kellett volna időben elindulnunk, dehogy.

Gábor végül nagyon elégedett volt magával, mert negyvenháromra megérkezünk, én meg simán csak tiszta ideg voltam, de hát, megesik az ilyesmi.

Mikor felfeküdtem, rájöttem, hogy nem egészen dolgoztam még én fel ezt a szülésélmény dolgot, mert levert a víz rendesen, de aztán csak megnyugodtam valahogy, és megtekinthettem a legújabb ivadékomat, egy szép kis, C-be tekeredő, redős kukacot.
Azt is megtudhattam róla, hogy elég picike, viszont egy csomó helyen megnéztem errefel, és a 7. hétre mindenhol 6-8mm-t írtak (enyémke 6), igaz annak mi már a végén járunk, de mondjuk nem igazán vagyok miatta ideges, már az is közrejátszahatott benne, hogy a terhesvitaminnak, amit vettem, még azon bontatlanul lába kélt, én meg nem rohantam el újat venni, mint Benedekkel tettem volna, hanem úgy voltam vele, hogy majd meglesz, aztán nem lett. De azért a folsav miatt lelkiismeretfurdalásom van, azt veszek. Majd. De holnap tényleg veszek, na..

Holnapután felhúzzuk a horgonyt és Benedeket hátrahagyva lemegyünk Balcsira a nyár ereszdelahajam bulijára, már akinek, én például, attól tartok, igen felelősségteljesen leszek kénytelen viselkedni.

Emellett ott van még az is, hogy - nem tudom, hogy a hamari újbóli teherbeesés miatt, vagy csak mert ilyen típus vagyok - egész szépen dudorodom deréktájt, de mivel egyszerűen csak arról van szó, hogy nem tartja a növekvő hasam a bőröm/hasizmom/akármim, kicsit sem úgy nézek ki, mint Benedeknél, vagyis terhesen, hanem egyszerűen csak nagyhasúnak, fürdőruhában konkrétan kövérnek, de sebaj, a tavalyi nyaram egyik felét egy alagsorban töltöttem, a másik felét otthon stresszelve, úgyhogy engem most az sem tart vissza, ha jön a Greenpeace menteni: a jó kis 28 fokos pisivízben fogok úszkálni naphosszat.

Ami viszont tényleg aggaszt, de biztosan naiv vagyok, hogy úgy érzem, Benedek elindulása igencsak küszöbön áll, és nem szeretnék róla lemaradni.
Ha már belejöttem a szaranyaságba, rögtön be kell valljam, hogy a Balcsiról meg még kevésbé, úgyhogy merőben elméleti a nyűglődés.

Most ott tartunk, hogy ha fogja az egyik ujjam, vagy bármre tud támaszkodni, akkor tud ő szaladni is.
Kapaszkodás nélkül kétféle verzió létezik: vagy nekilódul, ekkor két, lendületből megtett lépés után pofára esik - ami nagyon nem zavarja, esésben már nagyon profi; vagy pedig az új mutatvány, amikor erőszakot tesz magán és a lódulás helyett szépen csoszog, úgy araszolgat. Ilyenkor lép akár négy-ötöt is, hozzáteszem, fele annyit halad, mint az előbbi esetben. Ha így tesz, a teste nem dől előre 45 fokban, hanem szép egyenes marad, a karjaival egyensúlyozgat. Persze ember - kisgyerek - legyen a talpán, aki húsz másodpercnél tovább elviseli ezt a csigatempót, úgyhogy a tipegés szinte minden esetben azért szakad meg, mert felváltja vagy a dőlve szaladós szakasz, vagy inkább négykézláb spurizik tovább.

A Tunyogi által javasolt járássegítő egy jó találmány, már amennyiben rendeltetésszerű használatnak számít, ha a gyermek lelkesen kísérletezik, hányféleképpen lehet felfordítani, és megkopogtatni mindenféle izgis dolgokkal.

De azért összességében azt gondolom, hogy ez a tényleges elindulás jó hosszú dolog tud lenni, körülbelül olyan, mint amikor azt hittem, hogy na, most már tuti, hogy mindjárt kijön a foga, jött is, csak két hónap múlva.

Azt remélem, annyi azért nincs hátra, Ági azt mondta hónapokkal ezelőtt, hogy június-július környékén, mire én azt gondoltam, hogy ha korrigált egyéves korára járna, az igazán szuper lenne, és addig még van kicsit több, mint öt hét.
Ez azt jelentené, hogy télre, mire jön az Újbaba, azért már szépen, ügyesen tudna járkálni, ami azért nagyon-nagyon nagy könnyebbség volna nekem.

A krokodil azt mondja: AAA.

Az oroszlán: VÁÁ.

A tigris: VOOOAAAAÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ.

Minden más pedig VAU.

Egyetlen kivétel azért van, a kutya konkrétan. A kutyák mifelénk antiszociálisak, úgy fest..

Az elmúlt fél hétben nyomorultul voltam, kitört rajtam a terhesség, jóval előbb, mint Benedeknél (nála a 12. hétig nem volt semmilyen tünetem).
Szédülök, folyton úgy érezm, hogy menten elájulok, állandóan álmos vagyok. Egész nap émelygek, hányingerem van, de nem tudok hányni.

Emellé igenis komoly vigasz, hogy tudom, ezután majd valamikor eljön az az idilli állapot is, amikor reggel, abban a pillanatban, hogy kinyitom a szemem, már fordulhatok is oldalra, hogy aztán az odakészített tállal az arcom alatt még épp eljussak a wc-ig, míg megtelik, eltölsek még bent kellemes tíz-tizenöt percet, miközben konstans meg akarok majd halni, hogy aztán az egész végeztével elegánsan felemelkedjek, megmosakodjak, és onnantól az égvilágon semmi ilyen jellegű problémám ne legyen egész nap.

Már, ha így lesz, mert különbségek azért vannak a korábbi starton kívül is.

A bőröm Benedeknél gyönyörű lett, míg most olyan a fejem (beleértve a hajam alatt is,), mint akit kivert a ragya. Kamaszként nem voltam pattanásos, most visszakapom alaposan, úgy fest.

A bambaság stimmel az előző menethez viszonyítva, ha szól hozzám valaki, nem biztos, hogy emlékszem rá két perccel később, hogy mit mondott, és a fontosabb infromációkat olyan hét-nyolcszor osztom meg Gáborral, és minden alkalommal álmélkodva hallgatom, hogy már megbeszéltük.

Benedek, szegénykém, tényleg érezheti a közelgő új szelek fújdogálását, mert egyértelműen úgy döntött, hogy nekünk kettőnknek szoros, szerelmetes szimbiózisban kell leélnünk éltünk hátralévő részét, amit szigorúan és csakis ő megszakíthat néha, hogy egy kicsit az apjához bújjon, nekem azonban nincsenek hasonló jogaim, valamint, ha olyanja van, mindenki más is elmehet a fenébe, amit olyan pofavágásokkal hoz a pórnép tudomására, hogy az külön tanulmányt érdemelne.