Benedekblog

Tegnap este megkértem Gábort, hogy fürödjön Benedekkel, eddig én szoktam heti párszor bemenni vele, de most már nem nagyon merek, viszont megfosztani sem szeretném az együttpancsolástól.

Megengedtem nekik a vizet, telepakoltam a kádat baszokkal, Gábor is becsobbant, következő fázisként szállítottam az eddigre már veszettül lelkes gyermeket.

A következő történt cirka egy percbe belesűrítve:

A ded lelkesen csápol a kád szélénél, én lehúzom a pelenkáját, izgalom a tetőfokon.
Elkezdem összehajtani a pelust, Benedek ezalatt trükkösen, fikarcnyi erőlködés nélkül olyat tojik, beterítve a bolyhos szőnyeget, a padlót és a kiszóródott szennyes ruhát egyaránt, hogy csak na.

Rájövök, hogy valami nem stimmel, mert Benedek otthagyja a kádat és valamivel lekesen abajog a földön.

Meglátom mi az. Eddigre Benedek már belelépett mindkét lábával, az egyik térdével, meghempergett benne, és most épp keni szét a padlón.
Detektálom azt az érdekességet, hogy anyuéknál tegnap alighanem répa lehetett a menü, a kaki ugyanis rikító narancssárga.

Kezdenek kaotikussá válni az állapotok, visítok.
Gábor is: Be ne tedd így ide, be ne tedd!
Benedek is, ugyanis már megint az a szituáció állt elő, hogy meg akarok tiltani neki valami tuti jó játékot.

Én törölgetek, Gábor fújjol, Benedek hisztizik, próbál fetrengeni a földön. A föld tiszta répás szar.

Ott is olyan, a lábát is töröld le, be ne tedd így!
Benedek zokog, menekül.

Csöndet már, csönd legyen, elég!

Benedeket lefogom, letörlök róla minden morzsányi szmatyát, már csobban is és kergeti a felhúzhatós krokodilt, innentől kipipálva.

A szőnyeg bolyhai közül próbálom kibogarászni a belekötött dzsuvát, aztán hagyom a sunyiba, ráöntök egy félpohárnyi mosóport, bevágom a gépbe.

A fiúk eddigre már tengeri szörnyeset játszanak.

Kifele menet Gábor még megkérdi, hogy nem kellett volna-e előbb kézzel kimosni a szőnyeget.
Gonoszul vigyorogva szólok vissza, hátra sem nézve: Onnantól, hogy hányós leszek, minden ilyet te csinálsz..

Milyen jó fej is az én fiam!

Eddig, az elmúlt pár napban, olyan szépen aludt, hogy ihaj, bár az is lehet, hogy egyszerűen csak tudta, hogy ha nem így tesz, anya nélkül lesz kénytelen felnőni, ami, lássuk be, szívás, még ha nem is nézzük, micsoda főnyeremény is vagyok én..

Most, hogy végeztem az egyetemen, viszont már semmi nem tarthatta vissza, hogy megtartsa éjjel az évszázad sóműsorát.

Nagyon sajnálom szegényt - magunkat nem kevésbé, de tegye fel a kezét, akit ez érdekel, - az történt ugyanis, hogy noha este öt és fél darab foggal feküdt le aludni, reggel már öt és három-fél foggal ébredt, ami jelentős szaporulat, főleg, ha azt vesszük, hogy eddig nyoma sem volt a többletnek.

Fájhatott neki, nem kicsit, mert az éjszaka folyamán körülbelül 15-20 percenként ébredt sírva.
A megoldás az lett, hogy, - mivel ilyenkor nálam nyugszik meg, viszont cipelni nem tudom egész éjjel, mert ha sokat emelgetem, már most fáj a hasam, - odavettük a nagy ágyba, Gábor meg inkább kiment aludni, mondván, hogy nem fogunk elférni.
Fölösleges volt, ő remekül elfért volna, ugyanis Benedekben begerjedt valami mágnes, és úgy rámszipkázta magát, mint valami kis pióca, nem zavarta, hogy dög meleg van, vagy, hogy leesem az ágyról, ő csak tapadt, tapadt rendületlenül.
Úgyhogy az ágy kb. 4/5 része ott volt parlagon.

Tény, hogy Bubinak így volt a legjobb, ha felsírt, rögtön megpaskoltam, énekeltem egy kicsit, és már vissza is aludt, - én meg morfondíroztam tovább verejtékezve a hattyúk halhatatlanságáról, de legalább a cipeléstől megmenekültem..

Reggelre aztán nem volt már s világon semmi baja, egész nap azt játszotta vigyorogva, hogy jött utánam, és amit elraktam, elővette, amit összeszedtem, kiborította, szerette volna megkóstolni a felmosóvizet, de csak beleesnie sikerült a vödörbe, ami így mindjárt ki is borult és sorolhatnám.

Néha azért sikerült lekötnöm mindenféle úri huncotságokkal:

Tök jogosnak érzem, hogy ha Gábor egy nap négyszázhuszonhetedszer mondja azt, hogy Mindjárt!, akkor kinövesztek gyorsan hat fejet és tüzet fújok. Esetleg ötöt már előre, reggel, hogy csak eggyel kelljen aztán mindig bajlódni.
Egyrészt.

Másrészt, utólag kissé komolytalannak kell tekintenem a reakciómat arra a megjegyzésére, hogy igazán csinálhatnék valamit, hogy Benedek ne pont akkor visítson valami vacak után, amit nem adok oda neki, amikor ő a hét legfontosabb üzleti hívását intézi.
A húszperces zokogás még csak-csak, de örök haragot, és ennek gyakorlati folyományait emlegetni kissé talán túlzás volt.


Meg kell hagyni, Gábor, aki amúgy egyáltalán nem tolerálja az ilyesmit, most csak szép türelmesen elszámolt tízig, aztán elmagyarázta, hogy miért mondok butaságot. Ettől persze csak még jobban felhúztam magam, de utólag annyira meghatódtam rajta, hogy akkor meg azért bőgtem egy sort.


Viccesek ezek a hormonok..

Van ez a hörgés-dolog.

Ha valami nem tetszik neki, rámmorog, mint ahogy mondjuk egy oroszlánanyuka rámordul a kölykére, ha túl szemtelen.
És akkor aztán rend van és békesség. Már az oroszlánoknál, speciel.

Szerény - és fordított - esetünkben persze folytatódik a hihhhetetlen rendbontás, vagyis kegyetlen személyem továbbra sem hagyja, hogy kiszedje a kakis pelekát a szemétből, vagy nyalogassa a tustollat.

Háromszor haladt tovább eddig a remekül megválasztott példa útján, és mindjárt oda is legyintett a mordulás mellé. Az elsőnél rászóltam, a másodiknál még egyszer, a harmadiknál rácsaptam a kezére, mire úgy meghökkent, hogy levegőt venni is elfelejtett, megjegyzem, azóta eltelt négy nap, és nem volt újabb atrocitás.
Elindulni elindul néha a keze, amikor valami nagyon tuti dolgot veszek el tőle, vagy tiltok meg neki, de csak a hörgésmorgás valósul meg, és hadonászásba fullad az elindított mozdulat, meg fejrázásba, hogy nem-nem.

Szóval egyrészt: bármulatos: megtanulta. Amit, teszem hozzá, igen jól tett.

De hogy ugyanakkor honnan a jó csudából jött neki ösztönösen ez az ütés? Mert bizony Isten, nem verem szegény Gábort sem sodrófával, sem anélkül, és ő sem engem használ bokszzsáknak.
Valószínűleg a kezemet akarná félresöpörni, csak elhirtelenkedi a mozdulatot. Vagyis, csak hirtelenkedte, remélhetőleg.

Mindent egybevetve, marha vicces dolog ez a morgás. Az, hogy ez részéről halálosan komoly, onnan tudom, hogy kipróbáltam, mi történik, ha visszamorgok.
Megmerevedett, tágra nyílt szemek, pislogás nuku, gyilkos pillantás és visszamorgott. Megint és sokkal hangosabban.
Ha elég sokáig csináltam, egészen rámmászott és úgy, bele az arcomba de mindvégig halálosan komolyan ám.
Általában nem bírtam röhögés nélkül.
És ilyenkor, ha abbahagytam, teljesen egyértelműen feljogosítva érezte magát, hogy onnan folytassa, ahol félbeszakítottam, míg ha nem hagyom magam, és én végigviszem az erőfitogtatást, akkor utána, ha be is próbálkozik, végig mereven elnéz valahová, ahol biztos nem vagyok (egyértelműen meg van róla győződve, hogy ha ő nem lát, akkor nyilván én sem őt), és meg-meg rázza a fejét, hogy nem szabad.



A másik dolog az érzelmi zsarolás.
Mostanában sokat hagytam anyunál, volt, hogy háromszor is egy héten, hogy tanulni tudjak.

Megesett, hogy mikor hazaértünk, tüntetően nem vett rólam tudomást.
Tüntetően, mert addig illegette magát, míg biztosan rá figyeltem, beült az orrom elé, majd olyan mereven, hogy vonalzónak lehetett volna használni, kihúzta magát és elnézett valahova a semmibe, felszegett fejjel, biggyedt szájjal.

Megjegyezném, hogy imád anyuéknál lenni, és teljesen otthon érzi magát, látszik, ahogy jár-kel a lakásban. No meg, ott van macska is..

Egy ideig vevő voltam erre a hatalmas világfájdalora, és próbáltam kedveskedni, de aztán, miután fetrengtem egy kicsit a bűntudatban, és az önsajnálatban, no meg, hogy a kedveskedésem nem használt a semmit, rájöttem, hogy ez így mégsem pálya, úgyhogy odébbmentem inkább egy fél métert és folytattam a tanulást.
Abban a szent pillanatban vetette rám magát nyüszítve, de mihelyt erre megsimogattam, visszaalakult a Sértődött Gyermek című szoborrá.
Maradt az, hogy elüldögéltem, és nem nagyon törődtem vele - mert, basszus, ez a gyerek még azt is kiszúrja a sasszemével, ha csak a szemem sarkából sandítgatok oda, és lelkesen merít erőt belőle a következő tízperces majomkodáshoz - és igyekeztem érdekes dolgokat csinálni, úgyhogy egy idő után nem tudott ellenállni, odakucorodott és levette a vállamról a színes műanyag kanalak csoportosításának nehéz terhét, vagy valami hasonlót.

Ezt a kis műsort azért eljátsszuk újabban néha-néha, amikor hörgések és morgások hosszas kombinációjával sem tudja kifejezésre juttatni, milyen nagyon igazságtalan a világ.

Kedves Mindenki!

Először is, köszönünk minden érdeklődést, nem, a blog nem szűnik meg, csak a szerver romlott el csütörtök este.
A szolgáltató péntekre ígérte, aztán vasárnapra, remélem, hogy lassan stabilizálódnak az állapotok és akkor beszámolhatok néhány, Benedek által újabban felvett egészen érdekes allűrről..

Ma van az utolsó vizsgám, hát, tanultam, tanultam, de még mindig nem az én asztalom ez a marketing irányzat, úgyhogy egy kis drukkolás jól jönne úgy kettő tájékán..
Este - így, vagy úgy, - lelkesen fogok bejelentkezni, az biztos, mert innentől két hónap semmittevés vár rám, bár természetesen ebben sajna magam sem hiszek..

Nagyjából fél éve nem ettem szendvicssütőben sült melegszendvicset, utáltam, hogy foglalja a helyet a konyhában; ha csináltam, akkor a sütőbe tettem be egy jó emberes adagot kettőnknek.
Tegnap este Gábor szentségelt, hogy elromlott a cucc; remek.

Ma reggel úgy ébredtem, hogy ha nem ehetek sonkás melegszendvicset (amúgy a májkrém a nyerő), akkor vége az életemnek.
És szentségeltem én is.

Na jó, akkor csinálok a mikróban. Igaz, a mikrós melegszendvics gusztustalan, olyan, mint a nyúlós gumi, szétfolyik és tűzforró. Ha viszont az ember nem tömi egy perces szintidőn belül a szájába, akkor úgy megszikkad, hogy gyilkolni lehet vele.
Nem baj, KELL.

Két szelet sonka van, meg egy kevéske sajt, no jó, legyen egy kis majonéz is, cserébe csak egy szelet kenyérre varázsolom rá a cuccost, menjen a mikrómóka.

Még egy fél doboz tejföl és kész.

Leülök, ennék, szuszogva érkezik a díszkíséret, egy falattal később éles visítás, rángatás, a második falat után már zokog.

És így néz, mert őt éheztetik, ő egy szegény hátrányos helyzetű gyerek, hát mindenki láthatja, az anyja egy dög, ha nem kap a szendvicsből, nem éri meg a delet.






Tíz perccel később a gyermek immáron a tejfölös pólója nélkül kelleti magát, én pedig takarítom a disznóólat.






A melegszendvicsnek fújtak, nincs miből újat csináljak..

Lássuk a hűtőt! Egy túrórudi, hmmm..

Placcsplaccsplaccs – csattannak a mancsok a csempén, már hallom is a fújtatást, szuszog, mint egy kis sündisznó.

Már a combom fogja, feláll mellettem, nyújtja a kezét, vinnyog, és szugerál, szugerál, a vak is láthatja, hogy ezt a gyereket bizony éheztetik..

Anyuéknál voltam, tanulni, Lujzi addig istápolta a kis Lordot.

Nevelni is próbálta, volt mersze rászólni például, hogy a bakelit lemezeket nem szabad levenni a polcról.

Ekkor az én tündibündi kicsi fiam megfordult, ránézett a nagynénjére, rettentő csúnya arcot vágott, és olyat morgott rá, hogy ihaj: maarrrgghhhhhh, és vicsorgott is, éppenséggel, aztán már fordult is vissza lemezt szelektálni.

Most jöttem én, mondtam, hogy NEM, mire Benedek megint megfordul, olyan arccal, mintha ő lenne az Ómen huszonvalahány aprócska borzalma, és olyat vicsorog rám is, hogy csak nézek. Visszafordul a lemezekhez, én már épp indulok, hogy helyretegyem az erőviszonyokat, amikor megfordul, az arca, mint egy kisangyalé, és búsan rázza a fejét, hogy nem-nem és megadóan letottyan a földre.

Azért a nap későbbi rászólásai folyományaként még kaptunk további ízelítőkat a horror-showból..

Ma Benedekkel megpakolva be kellett mennem az egyetemre konzultálni.
A negyedikre mentem, ami a BME épületeit véve alapul a nyolcadiknak felel meg.

A lift nem működött, vártam, vártam, hogy hátha arra esz valakit a fene, de hivatalosan már vége van a vizsgáknak, úgyhogy nem járt arra egy lélek sem, az időpontom viszont vészesen közeledett, úgyhogy kénytelen voltam nekiindulni.

Mire felértem, úgy begörcsölt a hasam, hogy ihaj; hánynom kellett, fulladtam és ömlött rólam a víz.

Na, ilyet többet nem csinálok, ha megbukom sem..

Amúgy is eléggé idegesít egy csomó minden.

Hogy épp most fogytam tíz kilót, nagy részét azalatt, hogy már megvolt az Újbaba.
Hogy elfogyott egy csomagnyi kávé, plusz pont úgy jött ki, hogy megittam négy-ötször egy-két deci bort, és nem a gyengébb fajtából.

Ez egy.

A másik, hogy megjelent ismét életem megkeserítője, a farkaséhség. Egész nap jól elvagyok, rendesen eszem, sokszor keveset, nem is vágyom semmi egetrengetőre, de eljön az este, amikor már egyáltalán nem kéne ennem, és én hirtelen úgy vágyom valami orbitális adag bármire, ami jó ízes, fűszeres, zsíros, mint fuldokló egy korty levegőre.

Nyilván, ennek engedni nem lehet, mert egyrészt a cukrom Benedekkel is magas volt, másrészt, ha így közvetlenül a fogyás után beiktatok minden estére valami kalóriabombát, akkor nem tizenöt kilót fogok hízni, hanem örülhetek, ha megúszom huszonöttel.


Benedek különben, szerintem valamit megérzett a közelgő osztozkodási kényszerből, mert körülbelül napi szűk 24 órán keresztül szeretné, ha ölben ringatnám, ami egy egészen új jelenség nála; gyakorlatilag kisbabát játszik. A szemét le nem veszi rólam, mindenhová követ, és visítva, húsz körömmel mászik fel a lábamon azonnal, mihelyst leteszem.
Remélem, sokáig fogom bírni a strapát, és akkor szépen lassan tudom róla leszoktatni.

Mostanában annyit rinyáltam itthon, hogy fáradt vagyok, hogy mindenem fáj, hogy szédülök és rosszul vagyok, hogy akár gyanús is lehetett volna a dolog.

Csak valahogy nem értem rá sosem arra, hogy magammal törődjek, vagy akár eszembe jusson a napokat számlálgatni.

Aztán valahogy leesett és összeállt a kép.

Számoltunk egyszer, kétszer, nem létezik, hogy ennyire nem tűnt fel, hogy késik, sem pedig az, hogy utoljára kb. másfél évesen aludtam napközben, no meg, mikor Benedeket vártam.

Szóval, most itt tartunk, kérem, bekaptam azt a bizonyos legyet..





Az első sokk után határozottan nagy az öröm, a prototípusra sok panaszunk végülis nem lehet..

Tanulnom kell.

Aludnom kéne.

A lakás romokban.


Egy utolsó vizsgám maradt (és egy leadandóm), de az a vizsga aztán olyan, hogy ihaj.
X-edszerre veszem fel ezt a tárgyat, de továbbra sincsen sok affinitásom az ilyen menedzsment témákhoz, hiába igyekszem meglátni, hogy miért izgalmasak.
Mert példának okáért a gépszerkezettan sokkal-sokkal nehezebb, node, abban van szépség, báj és kellem, ugyebár..

Olvasom, olvasom, igyekszem én, próbálom megtanulni, hogy a projekt így, meg a struktúraterv úgy; a bácsi igazán rendes volt, hogy megengedte, hogy eltoljam egy hetet ezt az izét, és igenis, megtanulom, ha addig élek is, - nem beszélve arról, hogy négy kredit a drága - de az agyam üres, a fejem zsong.

Hétfőn megyek konzultációra, hát kérdésem éppenséggel van, de aztán lehet, hogy azt mondja, hogy akkor holnap essünk túl rajta, és akkor nagy bajban leszek, úgyhogy igyekszem előre megtanulni, amennyit csak tudok.

Benedeket hétvégére anyuékra hagytam, egyszerűen muszáj jutnom valamire, megígértem, hogy nem kezdek takarítani, az ráér, ha már eddig ráért. Majd megcsinálom, ha végeztem. Így, vagy úgy, teszem hozzá gondolatban..

No de azért mosogatni kéne, nem? Bár, tényleg ott áll három napja, akkor meg nem mindegy?
De azért is.

Inkább pihenek. Ólmos fáradtság nyomaszt, hetek óta: a szemem is húzza lefelé folyton; olyan vagyok, mint aki száz éve nem aludt, pedig..
Újra lefekszem délután Benedekkel, sőt este is vele együtt megyek az ágyba.
Szegény Gábor, alig lát. Ámbár neki sem kéne hajnali kettőig kint nyüzsögnie..

Mindegy: vele is elmegyünk ma este valahova!


De jó csönd van!
De hiányzik a kis hisztigép.
A kis hisztigép újabban bújós, már úgy értem, a kontroll persze eddig is kellett, most viszont odajön csak azért, hogy az ölembe úljön egy-két percre, átkarolja a nyakam, és simogat (ezt a küldő szemlélő pofozkodásnak titulálná; vigyáznom is kell, mert Benedek ha BABÁT lát, akkor rohan, hogy kiélje magát szociálisan, én meg kénytelen vagyok ebben megakadályozni, - tutira miattam lesz pszichopata..).

Felhívom, örül nekem, röhög bele a telefonba, mert milyen képtelen dolog, ha az ember anyja azt mondja, hogy kukucs, mikor nincs is ott.
Hamar megun, elhajítja a telefont, hallom, hogy az összeverődött rajongói tömegekkel hencsereg a szőnyegen; basszus, több a játéka ott, mint itt.
Sőt, éppenséggel ruhája, meg egyéb cucca is annyi, hogy épp tegnap mondta anyu, hogy egy részét vigyem el most már, mert sosem fogja hordani őket.

Este lemennek a Rómaira, halat, meg palacsintát etetni az éhező fiammal, tutira imádni fogja.

Jövő hétvégén, ha megint felvisszük Bogdányba strandolni, süthetnénk mi is, ami azt illeti és Gábor szülei palacsintában igazán verhetetlenek..

És ez mind szép volt és jó, de morog a lelkiismeretem, hogy húzzak vissza, és bámuljam tovább azt a szép, nagy grafikont, ami mellől elugrottam, szigorúan csak egy pillanatra..

Benedek kapott egy traktort a születésnapos vonalzójára jelölőnek.
Kijárt, mert túl azon, hogy egyszerűen MUSZÁJ mindent megszerelnie, szétszednie, mgkopácsolnia, újabban a legnagyobb királyság a világon Gryllus Vilmos alábbi szösszenete, egy klasszikus:


Hova megy a traktor, miért zötyörög?
Szántani indul a szántóföldre, eke van rajta, az zötyörög.

Miért pöfög úgy és miért dübörög?
Dolgozik benne az óriás motor és fordul az ékszíj, az dübörög.

Hova megy a traktor, miért zötyörög?
Miért pöfög úgy és miért dübörög?
Szántani indul a szántóföldre, eke van rajta, az zötyörög.
No meg dolgozik benne az óriás motor és fordul az ékszíj, az dübörög.



A traktor, zötyörög, dübörög, motor és ékszíj szavaknál, amik tulajdonképpen egész jól lefedik úgy nagyjából az egész dalt, fetrengve röhögés garantált.

Amúgy a fiam zenebolond, akármit meghall, rögötn feláll és táncikál, meg tapsol; nagyon jó a ritmusérzéke is.

Mindezt egy igazi traktorral kombinálni egészen övön aluli ütés volt..

És ezennel hivatalosan befejeztem ezt a vizsgaidőszakot!
Nemhivatalosan, remélem, még nem: két tárgyamat is elcsúsztathattam jövő hétre, mert Benedeknek senki sem tud ellenállni..




Kis Bubikám, nagyon ügyeske volt, elviselte, hogy behurcibálom az egyetemre, mosolygott mindenkire, édes volt, aranyos; még olyan is megesett egyszer, hogy mikor beértem nyolcra, már küldtek is haza, feltéve, hogy elég, ha épphogy görbül az a jegy. Elég volt.

Tegnap három vizsgám volt, reggeltől délutánig bent voltunk. A délelőtti program nekem a kora reggeli vizsga után tanulás, Benedeknek pedig egy ideig a parkban növő százszorszépek, kavicsok és hangyák inkognitóban való elfogyasztása. Mikor egyszercsak feltűnt, hogy kérődzik, mint egy kis boci, és valami zöld lé csurog ki a szájából, bevittük inkább Lujzival, aki dadának szegődött mellénk az épületbe, ahol a vizsgám volt, ott aztán szépen elhajigálta a kisautóit.

Hajigálta ám, egészen addig, míg egy sorstárssal nem találkozott. A kislány akkorka volt, mint Benedek, gyönyörű, Dorkának hívták, és szaladni is tudott. Erről ugyan először meg kellett győzni, mert Benedek hatására úgy döntött, a nap további részében ő is inkább négykézláb közlekedik, de aztán végül inkább Benedek próbálkozott a járással, kevés sikerrel ugyan, de abszolút bekattant nála a téma, lelkesen gyakorol, az esés már mindenesetre prímán megy..

Ezeken felül olyan tudományai vannak, hogy megmutatja a cicát egy bizonyos mesekönyvben, mondja, hogy BABA, MAMA, PAPA, CSSSZÍ(cica), integet pápát, és felfelé is, hogy vegyem fel, ha kérdem, hogy hol a baba, rámutat valakire, és sokat-sokat kacag mindenféle vicceken, amiket én nem értek, mert arra irányulnak, hogy hogy lehet borsot törni az orrom alá.
Arra a brilliáns következtetésre is eljutott zsenikém, hogy ha ő nem lát engem, akkor ez az idillikus állapot nyilvánvalóan fordítva is fennáll.
Így aztán, ha rászólok, vagy leszidom, mereven elnéz valahová, ahol a legkevésbé vagyok, úgy csinál, mintha süket lenne, és lelkesen csavargatja tovább a volumét.

Most már szépen megül nyugiban, egyedül, könyveket nézeget, és az is leköti egy rövid időre, ha mesélek. Utóbbit nem kell túlmisztifikálni, az a legsikeresebb, ha felhozok valami jó színes reklámprospektust, mutogatom, hogy mi van benne, és mindenféle hülyeséget találok ki közben.
A "könyv" utána dicstelen véget ér, mert ez végre egy olyan dolog, amit össze lehet tépni. (a rendes könyvekről tudja, hogy nem lehet, azokat tisztára szuggesztíven símogatni szokta félórákig)


Összességében, rengeteget fejlődött egy hét alatt, csak ámulok, akkora nagyfiú már.

Én hulla fáradt vagyok, ami részben a továbbra is rossz éjszakáknak köszönhető, amik egy részét még ezen felül is kénytelen voltam tanulással tölteni, meg amúgy sem mondhatnám, hogy a csúcson vagyok, de ha túlleszek a jövő héten, akkora teher fog lekerülni a vállamról, hogy nem létezik, hogy ne öntsön el a tömény eufória..

Ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz, alighanem csöppet közrejátszott Benedek érkezésében (bár a gigafrontot letagadni butaság lenne), hogy előttevaló nap felmásztam Gábor szüleihez a dunabogdányi telekre.
Fent van a hegyen, jó meredek, és egymillió lépcső visz fel a teraszos telek tetején lévő házhoz.
Igazán nagyon lassan mentem, minden teraszon megálltam pihenni, meg hát, hat és fél hónaposan hadd menjen már fel az ember egy dombra, node mindegy, így esett.

Ez az egész már csak akkor jutott eszembe, mikor felértünk, és megláttam egyetlen hatalmas rózsaszínű rózsát a rózsabokron.
Tavaly - mikor legutóbb itt voltunk - Gábor szülei levágták nekem ezt az egyetlen virágot, ami nőtt a bokron, örültem neki, aztán, mikor legközelebb találkoztam vele, négy nappal később, otthon és egy gyerekkel könnyebben, már elég ramatyul nézett ki szegény.

Azt reméltem, fent a hegyen majd hűvösebb lesz, vagy minimum fújni fog egy kis szellő, de borzasztó hőség volt.

Szegény Benedek annyira mostoha sorsú kisgyerek, egyszerűen senki nem törődik vele; egész nap dolgoztattuk és sanyargattuk

Viszket már a tenyerem, annyit tapsoltam az elmúlt tizenöt percben, és a vigyor is zsibbad..

Egy ideje már rendszeresen kísérletezett azzal, hogy feláll, aztán a karját az égbe vetve, visongva beledől a semmibe.

Most is ezt csinálta, csak a zuhanás maradt el.

Álldogált pár másodpercet, aztán csüccs, és már húzta is fel magát újra.

Most olyan tizenöt-húsz másodperc a rekord, egyensúlyozgat a mancsaival, dülöngélés közben lépett is már párszor egy-egy tétovát.

Azt hiszem, kezd reális közelségbe kerülni egy szaladgálós Benedek.



este nyolcas update: egy perc körüli ácsingózás

Nagyon vicces dolog például mindenféle dolgokat a WCbe dobálni.
Poharat, tollat, papucsot, kisautót, mobiltelefont.

Elég vicces az is, ha az ember utánamászik.
Az, mikor odacsípi a kezét, a legkevésbé sem, de legalább anyu rohan az ordításra.

Az is elég élvezhető foglalatosság, ha az ember odahúzza az öblítősflakon a Wcpapírtartó alá, feláll rá, és miközben a lötty spriccel kifelé, akkurátusan letekeri a WC papírt. Az utolsó gurigát, természetesen, miután a többivel már végzett.
Az öblítőt utána szét is lehet kenni persze.

A szemét direkt arra való, hogy az ember széthajigálja a lakásban.
Ami szétkennivaló, azt szétkenje, ami megkóstolnivaló, azt megkóstolja.
Ezt még gyakorolni kell, de a lelkesedést egyáltalán nem csökkenti a mai sajnálatos esemény, amikoris becsúszott egy kis szelekciós hiba, és majdnem megfulladtunk egy hagymahéjtól.

A konyhaszekrény nagy kihívás, feltétlenül dolgozni kell rajta! Kések alulról a negyedik fiókban, az összehordott konyharuhákról még nem lehet elérni, érdemes esetleg odahordani a szennyest is, hátha.

Ami ruha elérhető, akár a szennyesből, akár a szekrényből, azt ki kell hányni, fészket csinálni, ülni a kupac közepén, és hajigálni a ruhákat, csak úgy, hangosan röhögve, néhol megszakítva egy kis random hisztivel, mert mi az, hogy nem lehet ezt a sok vackot egy mozdulattal áthúzni a saját fejünkön?!? Na és, ha zokni?

Minden gombot, legyen az hifi, vagy sütő, kötelező benyomni és csavargatni, minimum ötpercenként.



És a legeslegújabb:

Ha az ember bekakil, először terpesszen be, nézzen meglepetten, aztán piszkálja addig a pelenkáját alul, míg nem szerez be egy megbízható mennyiségű alapanyagot a kencézéshez.
Ezt természetesen érdemes titokban tartani, hogy a nagy mű meglepetés legyen.

Minden oké, de EZZEL mit csináljak??????