Benedekblog

Tegnap délután szegény kis Nyuszi szokatlanul élénk volt, örültünk is, hogy jól lefárad - gyakorlatilag órákig nyargalászott - és alhatunk egy jót.

Nehezen aludt el, folyton felsírt, mintha tízpercenként rosszat álmodott volna, tízre aztán már egészen egyértelmű volt, hogy azért riad fel újra, meg újra, mert nem kap levegőt, éjfélre meg már olyan rosszul volt, mint eddig itthon soha.

Végül velem aludt a nagyágyban, félig ülésben hozzámbújva, úgy ahogy.

Gábor ma egész nap dolgozik, takarítani kell, Benedek nyilván nem lesz könnyű eset, szegénykém, én pedig holnap vizsgázom Hő- és áramlástanból, ami pont olyan tárgy, ahogy hangzik.

Az egy dolog, hogy nyilvánvalóan nem lesz napközben egy percem sem tanulni, és szinte lehetetlen így, napok óta nem kialudva magam, még éjjel nekiállni megtanulni egy féléves anyagot.
De egészen lehetetlen akkor, ha megint menni fog a műsor, hiszen mégsem tehetem le, hogy fulladj meg kisfiam nyugodtan, ami egyenlőre elég így is sanszos, mert bár jobban van a gyerkőc, nappal lévén, de azért hörög lelkesen továbbra is..

Egyenlőre nem viszem kórházba, mert akkor megint minimum egy hét, én pedig fixen elbukom a félévemet, sajnálom, ezzel is kalkulálnom kell, hiába szakadok ketté..
Ha holnapra sem javul, akkor kénytelen leszek, mert nekem itthonra nem írnak fel szteroidos lötyit az inhalátorba, csak egy enyhébbet, az meg Benedeknek sajna nem sokat ér..

Találtam végre valamit, amit Benedek nem szeret.

Sóska tojással, tádáááám

Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy miután visítva, vergődve szétköpködte a maga adagját a konyhában, és lelkesen befalt egy óriási adag krumplipürét rántotthússal, meg még egy kis banánkát babapiskótával, hogy éhen ne haljon, oda ne jöjjön, mikor én ettem meg a magam adag sóskáját, és el ne kunyerálja gyakorlatilag az egészet.
Élelmes kölök.

Megjegyzem, fogyott. Mintha a lakás egy orbitális mókuskerék lenne, rohangászik fel, s alá egész nap.

És tanultam.

A lakás kissé romos, az agyállományom szintén.

Leveleket írtam, ügyet intéztem, igyekeztem bemagolni cirka három-négyszázoldalnyi titokzatos esszenciát a hegesztésről.
Kudarc.

Azért egyben-másban haladtam is.

Délután elszaladtunk Benedekért, aki lelkesen ünnepelte a dolgok ilyetén fordultát, aztán már fordultunk is haza.

Itthon szépen leraktam Benedeket, megmutattam neki, hol találja az apukáját, és vissza is pateroltam szegénykét, ahányszor - tízpercenként - megpróbált felmászni a lábszáramon.

Taktikát váltott: harapott.

Mondhatni összevesztünk egymással, de aztán Gábor elvitte hintázni, és lett nagy békesség, én meg bifláztam tovább, ezúttal szociológiát, mert a mérnököknek manapság már úgylátszik mindenhez érteniük kell, fene a jó dolgunkat.

Tudom, hogy semmiből nem tudok semmit, lehangoló egy érzés, nem tudom, hogy leszek túl a vizsgáimon, gyomorgörcsöm van..:S

Ma tartottuk Benedek babazsúrját anyuéknál.

Tőlünk már csütörtökön megkapta az ajándékait, és mert volt egy olyan megérzésem, hogy tojni fog rájuk, nagy precizitással választottam ki a tökéletes csomagolást: be is jött, miután széthajigálta az ajándékokat, lelkesen szüttyögött vele egy fél napot.

Tortát azért nem csináltam, mert, - ébresztő! - épp fogyok, és ugyan ki ette volna meg azt a tortát, testvérek híján.

Könyveket kapott amúgy, háziállatosat, meg vadállatosat, meg ilyen afrikai állatosat, ami hivatalosan őserdei, de amúgy zsiráf, oroszlán, zebra, meg majom - ne szólj szám, nem fáj fejem..
Kapott még egymásba és egymásra pakolászható kis hengereket is, amiből tornyot építek neki, ő meg ledönti, illetve lelkesen kopácsolja egymáshoz, de hamar megunja, hogy neki nem csúsznak össze, és onnantól csak hajigálja őket.

Eddig is volt persze könyve, de inkább a textil jellegű, és az állatok csupa tarka színekben pompáztak, kék volt például a kecske, és rózsaszín a bárány, de ez az új most már keménypapír és egész reális, leszámítva azt, hogy a szamár fejét a nyúléról kopizták be, ugyanolyan duci fülei, és rózsaszínű szívecskeorra van. Nem baj, a szamárnál még úgysem tartunk.

Most a cica-kutya párost próbálom a fejébe tölteni, illetve a kutya az vauvau, mert azt, hogy VU, azt ő is tudja mondani, ha épp olyan kedve van.

Az a műveleti sorrend, hogy a kezét mindig odateszem arra az oldalra, amelyiken az van, amit mondok (minden két oldal párban van: cica-kutya, kecske-bárány, szamárnyúlhibrid-ló, stb.), megnevezem őket felváltva háromszor, aztán becsukom a könyvet egy pillanatra, kinyitom, és megkérdezem, hogy melyik a cica/vauvau.
Kb. 75%-os a találati arány, de csak ha előtte végigjátsszuk a mutogatós részét is a dolognak, máskülönben becsukja a könyvet és eltolja magától (ez van akkor is, ha nem tudja), nem az a tippelgetős típus, remélem, ez, mire egyetemre megy, megváltozik..



Anyuékhoz délután mentünk, alvás után, ahol is Benedek rögtön betömött két-három sajtosrudat, aztán már kegyesen hagyta, hogy szórakoztassák, amiben nem is volt semmi hiba.
Kapott döbbenetes mennyiségű ajándékot, körülrajongták és mindig volt kaja - azt hiszem elérkezett a Nirvánába.

Volt torta is, Lujzi csinálta, baromi sokat dolgozott rajta és el volt keseredve, hogy egy picit szétfolyt a kontúrfesték (mikor mondtam neki, hogy szerintem király, van benne egy kis Tarantino fíling, azt hittem, nekem ugrik, pedig tökéletesen őszintén gondoltam, hogy a torta úgy tökéletes, ahogy van, arról már nem is beszélve, hogy valami döbbenetesen, hihetetlenül finom volt: a titok nyitja a túrós-görögkekszesjoghurtos krém, és a gigantikus mennyiségű barack ).
Az autónak különben még kerekei is voltak, szerintem szuper!










Benedeket aztán ott hagytuk megőrzésre, mert nekem holnap tanulnom kell.
Gáborral kislattyogtunk a Rómaira, de fölösleges volt, a víz már épp készült kiönteni a bekötőútra, úgyhogy inkább beugrottunk hazafelé a Kopaszi-gátra, sétáltunk egy jót, ittunk egy pohár bort, aztán hazamentünk kipihenni az elmúlt heteket. (hozzátenném, két napja, amióta megint jón az idő, Benedek fél kilenctől fél hétig alszik egy nyikkanás nélkül - hát így maradjon..)

Benedeket egy éves és egynapos korában utolérte A HISZTI.

Nyilván elvétette egy kicsit a számolást és úgy ítélte, hogy ő mostantól nagykorú (én meg vissza vagyok minősítve kiskorúvá), és az lesz, amit ő kitalál.
Semmi világrengető dolog, csak olyasmik, hogy
amit szeretne, azt azonnal adjam oda,
soha ne merjek kivenni a kezéből semmit,
mindig és azonnal vegyem ölbe, ha szeretné,
kövessem árnyékként egész nap,

és egyáltalán, akkor és azt csinálhasson, amit akar és mindig minden legyen úgy, ahogy akarja.

És mivel ő már nagyfiú, nem szereti, ha korlátozzák, ismeri a jogait és kiáll értük.

Ha kell, nem riad vissza a verbális erőszaktól sem.

Ezt az idilli képzavart valahogy úgy kell elképzelni egy igen tipikus esetben, hogy Benedek hirtelen elárulja magát egy apró, eufórikus sikkantással, és már hallom is, hogy rongyol.
Ezután szuperanyunak már csak annyi a feladata, hogy lokalizálja a tiltott objektumot (a nem tiltott gyümölcs közel sem olyan édes, sikkantson érte a fene), és előbb érjen oda, mint a feltörekvő titán.
Heves birkózás, és győztesen kerülök ki a csatából, de hősünk nem adja fel, felkapaszkodik a térdemen, rángatja a ruhám, húsz körömmel mászna fel és üvölt.
Először.
Pár másodperc után taktikát vált, hörögve sikítani kezd (Gábor szerint Benedek simán leszinkronizálhatta volna a teljes Jurassic Parkot, és hajlok rá, hogy egyetértsek), majd ezt emelt szinten folytatva, nekiáll fetrengeni a földön, közben azért engem nem ereszt el, ami viszont a rugkapálásban nem zavarja.

Nem tehetek róla, tudom, hogy csúnya dolog, és most már egészen jól tudom magam kontrollálni, de az első pár alkalommal itt tört rám a röhögőgörcs. Ez egyébként azonnal hatott, Benedek feltápászkodott és szemrehányóan nézett, érzékeltetve, hogy nem igazán erre ment ki a dolog, és most igen nagyott csalódott bennem és az emberiségben egyaránt.

Mivel a dolog állandósulni látszott, egy bensőséges pillanatban felhívtam a szakembert (anyut, aki tanár) egy kis telefonos differenciáldiagnózis kedvéért.
Hiszti?
De még milyen.

No, akkor orvosoljuk.
Csitítás - hatástalan.
Figyelemelterelés - szintúgy.

Nem a távirányítót akkor sem kapod meg, elhiszem, hogy vicces, ahogy a padlón csattan, de sajnos akkor sem.

Hát jó, hisztizz valaki másnak kisfiam, én itt leszek a kanapén, olvasgatok, sálálá, de te nyugodtan fetrengj ott, aztán, ha abbahagytad, csatlakozz.

Egy perc néma csend, kikristályosodó döbbenet, aztán nyüszítve nyargal utánam, pedig csak másfél méterrel mentem odébb, közben visít: NEENEENEENE!
Kapaszkodik fel a kanapéra, nyújtogatja a a kezét: AJA.

Ölbe veszem.

Az első ölelgetős hozzámbújás után a fiam sunyin méreget, majd végig tartva a pislogás nélküli szemkontaktust, várakozó vigyorral a vállamba harap.

Erősen, fáj. Meg amúgy is.

Nem, Benedek, ez fáj, jaj, de mérges vagyok, nagyon haragszom, meg szomorú is vagyok, jajjaj.
Nehéz, mert közben pimaszul vigyorog rám a kis szaros, imádnivaló.

De ugye ez irtó gáz, hát mit szórakozik velem, ez nem játék, az meg főleg nem, hogy az jöjjön ki az egészből, hogy nálam nem lehet a húrt elszakítani.
Úgyhogy marad a fapofa, neki meg a padló, és a szentbeszéd.

Néz rám, olyan legörbült szájjal, hogy olyat rajzolni sem tudnék, jaj, mindjárt sír, nembaj, azért is, már sír is, potyognak a krokodilkönnyei, zokog.
Átváltok kedvesbe, elmondom, hogy nem szabad, lenyugszik, aztán egy perc múlva ölbeveszem.

Bújik, ölel, a szeme könnyes, szeretem, annyira szeretem.

Pár perc nyálas békesség múlva aztán, mint a sajtkukac veti magát a könyvemre, de lehet, hogy már sokkal előbb fogja magát, és várakozó, angyali arccal akkorát harap az ujjamba, hogy napokig ott marad a nyoma. Tiszta véraláfutás vagyok.

Egy évvel ezelőtt már egy napja feküdtem bent a kórházban és igyekeztem nem megszülni, csak még egy kis ideig.

Nem tudtam, milyen lesz, csak féltem, féltettem azt a kicsi babát, akivel még sosem találkoztam, akiről úgy rendeltetett, hogy a kisfiam legyen, és akiről úgy hittem, valami homályos érzés alapján, hogy nagyon szeretem.

Amíg a szülés meg nem indult, ezen sosem gondolkodtam el, új, jó móka volt az egész terhesség, lesz egy gyerekem, én is anyuka leszek, mint azok, akiket az utcán látok. Az egész rólam szólt az elképzeléseimben, ha belegondolok.
Onnantól, hogy kicsúszott a kezemből a vélt irányítás, minden megváltozott, már csak ő volt fontos, csak vele minden rendben legyen, csak neki ne legyen baja.

Amikor megszületett, elszaladtak vele, nekem nem mutatták meg, Gábor vele ment, én meg ott maradtam magamban, és emésztettem azt a villanásnyi képet, amit sikerült elcsípnem, mikor az orvos elkapta és átadta a szülésznőnek.

Három óra múlva feltoltak a PICre, ahol aztán végre megnézhettem a fiam. Olyan volt, amilyenre emlékeztem, egy kis hurka.
De gyönyörű volt.

Ahogy ott zihált, éreztem a fizikai fájdalmat, amiért szenved, hogy azt akarom, hogy bárcsak nekem lehetne rossz őhelyette és hogy igenis, gondolkodás nélkül meghalnék érte - furák ezek a hormonok.

Másnap aztán már rendesen mentem látogatni, és Gábor is ekkor, délután látta újra először.

Az alábbi videókat mind Gábor csinálta, az első pár napról-hétről, mielőtt én is belekockultam. Csak ezek vannak -ő pasi, felvett kétnaponta fél percet, csinált két fotót, oszt kész. Később persze már én csináltam a képeket, videókat.
Szerintem, ha Benedekkel nem így alakulnak a dolgok, én soha az életben nem kerülök át a gép túloldalára, és az is beletelt egy jó csomó időbe, míg arra rájöttem, hogy hogy tudom ide feltenni őket.

Mindazonáltal, ezeket az első időkből készülteket én magam sem láttam, csak néhány hónapja először, így itt sem voltak fent, mert Gábor precíz ember lévén jól lementette őket a fényképektől külön, a videók közé, amiket nekem eszembe sem jutott keresni.
Már rég szerettem volna ezt az első párat is hozzácsapni itt a többihez, talán ez rá a legjobb alkalom.



Kénytelen leszek némileg flegma stílusban tartani a tárlatvezetést, mert még ma is, ha ezeket nézem, - holott éppenségel én nagyon jól tudom, hogy Benedeknek nem volt az égvilágon semmi súlyos baja - újra átélem azt a le nem írhatóan borzalas érzést, amit akkor.


Ez tehát a csöpp Benedek, a maga negyvenkevés centijével - óriás az osztályon.
Egyenlőre nem igazán felismerhető őkelme, de persze a szülők igyekeznek belelátni valami hasonlóságot minden fel-felbukkanó négyzetcentiméterébe.
Altatják, nem mocorog, nem nyöszörög.
A mellkasa úgy horpad minden egyes lélegzetvételkor, hogy az ember szíve megszakad.
Enni egyenlőre nem kap, nem marad meg a pocakjában semmi.
Időről időre kimossák a gyomrát és megpróbálkoznak egy kis desztillált vízzel. Mire végre benne marad a tej, amit persze egyenlőre gyomorszondán kap, 320g-ot fogy.







Íme Benedek, immár csupasz pofival.
Még mindig durván sárga, ezért a nap nagy részében szolizik. Ilyenkor persze a szemei le vannak takarva, nagyrészt az orrára is rálóg, de mégis, már csak garatoxigénen van, ami nem nagyon takar el semmit.
A nővérek kedvesek és igyekeznek nem olyankorra időzíteni a kékfényt, amikor látogatási idő van, így napjában többször is sikerül elcsípni fedetlen arccal.
Már nem altatják, csak a tüdejére kapott gyógyszer bágyasztja, úgyhogy mocorog, nyöszörög, ha nagy ritkán ébren találom.







Már nincs szükség a garatoxigénra sem, az étvágya remek; Benedek majdnem csőmentesen héderel a kis dobozában.
Az első sírás: katartikus élmény volt, talán életem legerősebbje, mikor meghallottam.
Az ember fejében van egy olyan sztereotípia, hogy a kisbabák sírnak, de a PIC-en nagyon csöndes babák fekszenek.
Háromszor sírtam Benedek látványától bent az osztályon (a mindennapi kis sírdogálások nem érnek). Először, mikor először láttam, másodszor, mikor tüdőgyulladása lett és én már kintről, beöltözés közben láttam, hogy csőszaporulat történt, aztán bent elsőre levágtam, hogy ez a gyerek itt bizony sokkal rosszabbul van, mint mikor legutóbb láttam, harmadjára pedig, mikor bementem és Benedek sírt. Erősen, igaziból.
Na akkor úgy elkezdtem én is sírni, hogy csak na. Aztán mindenkit felhívtam, hogy sírt a Benedek, és olyan, de olyan boldog voltam, nincs rá szó.







A nagyfiú egyre éberebb, a nyugtatós gyógyeszer tényleg kezd kiürülni, nyitogatja a szemeit, reagál az érintésre (illetve, ez így nem igaz, eddig is reagált, mert bármilyen nyomorultul volt is, ha odatettem a kezem, belesimult). El vagyunk ragadtatva.
Az infúzió kezd komoly fejtörést okozni a nővéreknek, mert Benedek mániákusan cibálja: túl gyakran kell átkötni, de nem nagyon van már hova.
Rossz látni, hogy tiszta folt szegény, de bíztatnak: emelik a tejadagját, és ha sikerül belenyomni, akkor meglesz a folyadékmennyiség infúzió nélkül is.







É. nővér, az anyukák nagy támasza lelkesít, szerinte Benedek keddre (valamikor előző hét közepén jártunk, foglamam sincs), kint lesz nyitottban. Az épp ügyeletes orvos nem ennyire derűlátó, de az anyukatársak legyintenek: Ha É. azt mondta, akkor az úgy is lesz, majd meglátom. Láss csodát, a jelzett napon, délután Benedek szépen felöltöztetve fekszik a nyitott inkubátorban, előtte odakészítve egy szék, É. nővér fülig érő mosollyal vár rám, hogy a kezembe adja a fiam.
Erről persze nincs kép, de annyira igazi az emlékem, ahogy megfogom azt az icipici, játékbabányi, pihegő kis csomagot.
Odasimul, átkarolom, minden a helyén van.


Ezen a videón láttuk először mosolyogni Benedeket. (a ruha 44es)








Benedek ma egyéves, jól van, boldog, okos, ügyes.

Nem tudom elégszer, eléggé megköszönni a PIC dolgozóinak, hogy az első hetekben vigyáztak rá helyettem, hogy meggyógyították, etették, fürdették, öltöztették, hogy az anyukája voltak, amíg én nem tehettem.
Hogy Benedek él, hogy van nekünk.

Benedek kezd helyrejönni.
Hőemelkedése még mindig van, és dülöngél, esik elég sokat, meg nyafka is, de azért jobban van.

Én, hát én is megvagyok, kicsit fáradtan, kicsit letörten.

Délután átvittük anyuhoz, ott is marad, mert muszáj kicsiz kipihennem magam.

Egyrészt jó, mert élvezem a csöndet, pihenek, másrészt nagyon-nagyon hiányzik a kicsi babám, aki holnap lesz egy éves és nem velem fog felébredni.

Benedek rosszul aludt éjjel - mint mostanában minden éjjel.

Én még rosszabbul aludtam - szintén, mint mostanában minden éjjel, mikor esik.

Ültünk az étezőben, Benedek ette a reggelijét, én ittam a kávém, már a végén jártunk, próbáltam nitvatartani a szemem - ez is egy jellemző jelenet mostanában.

Üldögéltem, pakolásztam, adagoltam a kiflit, Benedek nyammogott.

Kinyúltam valami tányér után, elfordultam.

Puffanás.

Már megint, mint mostanában mindig - fordulok is vissza: mit dobtál le már megint, kisfiam.


Üres a szék.

ÜRES

A

SZÉK



Csönd van.

CSÖND


Megkerülöm az etetőszéket, ott ülök mellette, nem látom a másik oldalán a padlót, rohanok.

Benedek hanyatt fekszik, levegő után kapkod, néz a semmibe, meglát, végre fókuszál, végre ordít.

Nem rázom meg, nem kapom fel, ezt sem gondoltam volna magamról: analizálok: egyhúsz a szék, plusz a gyerek, a padló kő, csak fejre eshetett.
Mozdul, fel akar ülni, eldől, de nyújtja a kezét; felkapom, a szája vérzik.

Ordít, csitítom, végignyomkodom: a kezét elsőre elhúzza, utána már hagyja; a feje oldalán hatalmas dudor, de az nem izgatja.

Gyerekorvost felhív: vigyem a Bókayba.
Nem, nem érdekes, hogy tud mozogni, kötelezően és azonnal.

Benedek eddigre elcsendesedik, mondhatni túlságosan is, ijesztően mélyen elalszik egy pillanat alatt, nyugtalan, szűköl.

Gábor indul haza, persze dugóba kerül, nem baj, közben legalább pihen kicsit a gyerek, de a gyomromban görcs, ülök mellette, hallgatom, számolom a lélegzetét, időnként megböködöm, hogy mocorog-e.

Negyven perc múlva felébred, addigra már bepakoltam, hogy ha benttartanak, ne kelljen Gábornak rohangálni. Úgy jövök-megyek közben, hogy magamban számolom a másodperceket, minden harmincadikban visszamegyek és megnézem, hogy van.

Bent a kórházban egy váróba irányítanak, szerencsére csak egy kisfiú van ott rajtunk kívül.

A következő fél órában rengeteg gyerek jön - és megy is mind be előttünk.
Láthatóan időpontra jöttek.

Nemsokára érkezik egy Benedeknél alig idősebb kisfiú, vakbélgyanúval, az anyukája fel-alá cipeli, de persze nagyon sír.

Mikor már majdnem egy órája várunk, úgy érzem, hogy szép-szép, hogy nem érkezési sorrendben, és nem is lenne baj, ha páran bemennének előttünk, de nem látok rációt abban, hogy tömegével részesítik előnyben a tizenéves, időpontos, szemölcsleszedésre jövő gyerekeket, míg Benedekre, meg a másik, fájóshasú kisfiúra még csak rá sem nézett senki.

Gondoltam, esetleg rossz helyre jöttünk, valamit félreértettem, és itt csak az időpontosokat kezelik, ezért visszabattyogtam a pulthoz és rákérdeztem.

Azt mondták, türelem, mert az jó, hogy én várok, de egyenlőre hiába, merthogy az orvos, akihez mi kerültünk, épp nincs itt.
Remek, kérdeztem, akkor, nem lehetne-e, hogy egy olyanhoz írjon be minket, aki itt van.
Na azt nem lehet, mert a kettő, aki most rendel, foglalkozik a visszajáró, valamilyen kezelést igénylőkkel, és a harmadik pedig a sürgősségi esetekkel. És most épp a műtőben van.

Persze a néni nem tehet erről, épp, ahogy az orvosok sem, de aki ezt így kitalálta, az nagy hülye volt, na.
Mert oké, Benedek nyilván nem nézett ki olyan vészesen, hozzáteszem, ezt nem tudhatták, mert senki meg nem nézte, de annak a másik kisfiúnak nagyon erős fájdalmai voltak, és őt sem nézte meg senki, pedig az anyukája többször szólt, a perforált vakbél meg nem jó móka.
Eközben viszont futószalagon jöttek-mentek az ambuláns betegek, és rettentő csúnyán néztek a két síró gyerekre (meg az őket sírni hagyó, civilizálatlan anyukákra).

Meg kell említenem, hogy végül olyan orvoshoz kerültünk, akire megérte várni.


Csináltak koponyaröntgent, meg voltunk neurológusnál is.

A sebész bent szeretett volna tartani minket, a neurológus láthatóan azon a vélményen volt, hogy megfigyelni otthon is tudom, csak akkor nem kell kitenni egy csomó tortúrának, aminek, ha bentmarad, muszáj (vérvétel, szobatársak, hajnlai vizit, stb.).
Mi is erre hajlottunk Gáborral, így aztán lobbiztunk, hogy hazahozhassuk; végül így is történt.

Délután értünk haza, eddigre Benedekben valahogy elkezdett felszabadulni az adrenalin, ezerrel pörgött, rángatta a kezem, szaladgált fel-alá.

Eközben néha bukik egy kicsit, dülöngél, hőemelkedése van: agyrázkódás.



Nemrég fektettem le, két perccel később rámtört az idegbaj.

Nem tudom, hogy tudott kiesni. Az etetőszéknél szempont volt, hogy magas legyen, sokszor a konyhapultnál eszünk.

Valahogy kibújhatott, felállhatott. Ezt sem értem, de aztán? Kihajolt, gondolom.

Viszont, ami ezután jön..
Ahogy elképzelem, ahogy esik, hogy fejre esik, mert máshogy nem eshetett..
Hogy nem támaszt ki, nem is tud, csak zuhan, mint egy zsák, aztán földet ér.

Nem tudom elképzelni, nem is akarom, de folyton ez jár a fejemben, idegbeteg vagyok, rettentő bűntudatom van.

Mikor Benedek megszületett, épp két napja kezdtük felkészíteni a lakást, úgy, ahogy a jövevényre.

Ennek az lett az eredménye, hogy szétszedtünk, elkezdtünk mindent, aztán valahogy úgy is maradt az egész: glettelések a falon, le nem festett részek, kibelezett konnektorok a hálóban.

Nekiálltunk, mert éjjelre programunk lévén, Benedek nem töltötte itthon az éjszakát, ami kapóra jött, hogy ne szagolja a festéket alvás közben, meg, hát, meg kellett már csinálni, de nagyon.

Gábor egész délelőtt a konnektorokat szerelte, ettől a kicsi fia rögtön meg is világosodott, hogy ez jó móka, és onnantól, mint a mágnes, rohant a konnektorhoz (egy másikhoz, fura módon, amit addig békén hagyott) minden másodpercben, ha csak be nem zártam valahova.
Sziszifuszi munka volt állandóan pakolászni, ráadásul pár kör után elkezdte határozottan élvezni a dolgot, és harsány kacagással vetette rá magát újra és újra, és röhögött a képembe, akármilyen csúnya arccal magyaráztam, hogy NEM!

Így aztán, eljött az, hogy ráüssek a kezére, illetve, hát, elütöttem, amikor odanyúlt, aztán hanyattfektettem a földön, kétoldalt lefogtam a két karját (ezt valami irdatlan módon utálja, mástól jobban gyakorlatilag nem üvölt), úgy mondtam jó hangosan, hogy nem szabad, és tartottam jó pár másodpercig azután is, hogy, már csak vergődött sírva.

Már az első után is beletelt pár percbe, míg visszaoldalgott, bár tökéletesen tisztában volt vele, hogy nem szabad, mert igyekezett cselezni, elfordította a fejét és hasonlók, de csak visszament persze, mire jött megint az azonnali retorzió.

Négy menetre volt szükség.
Mára, godnolom, mert állandóan ott settenkedik, és nézi, hogy figyelem-e.

Ha mondom neki, hogy LÁTLAK!, akkor leül, és még pár percig les, aztán megy tovább.

Egyrészt nyilván lesz még ebből probléma, másrészt, láthatóan nevelődik..

Én, mindent összevetve elég nyomorultul éreztem magam még egy ideig, nehéz volt addig tartani lefogva, míg igenis el nem kezd sírni, és akkor is, még tovább, de nyilván, ez nem az a témakör, ahol helye van a finomkodásnak, mert egyszer találjon bárhol egy le nem zárt konnektort, ami valljuk be, esélyes, és agyoncsapja az áram.

A többi próbálkozását remekül lehet kezelni érdektelenséggel és következetes elutasítással, például szinte minden étezés alkalmával eljátssza, hogy eldobja a kiflijét, vagy a cumisüveget, aztán nyekereg érte, ilyenkor egyszer visszaadom, megmondom, hogy legközelebb nem kapja vissza, aztán tényleg nem, és határozottan javul a helyzet.

A másik fő irányvonal, amikor simán csak tönkretesz dolgokat, nem annyira izgat, elveszem tőle a könyvet például, és kész. Úgy érzem, ha én elölhagyom, ő jogosan akarja széttépni heccből, tiszta sor, amit féltek, magasabbra pakolom - már amennyiben megoldható ezen a kis helyen.

Most egy ideig nem nagyon tudok a konnektoron kívül mást elképzelni, ami miatt valóban keménykedni kell, de gondolom, jön majd a baj csőstül..

A napokban Benedek lenyúlt egy gigacsomag tampont, valahová eldugta, és most időről időre megjelenik egy-egy darabbal a szájában.

A rejtekhely lokalizálására tett kísérleteim csúfos kudarcot vallottak, lövésem nincs, hová dughatta.

Elképesztőnek tartom, hogy ő szemlátomást emlékszik rá, hogy hol van és időről-időre visszatér a munícióért.

Egyszerre mindig csak egyet vesz magához, soha nem szórja szét a többit, nem hurcibálja a dobozt, nem sikkantgat, mikor előveszi; egészen máshogy viselkedik ezzel kapcsolatban, mint tenné bármely más játékkal.

Vagyis: nem tesz semmit, amiből rájöhetnék, hol van a tartalék.

De ez ugye nem lehetséges, csak én képzelem bele?

Jó volna egy olyan könyv, amiből kiderítehetem, hogy egy adott korú gyerek mennyire rafkós, nagyon-nagyon érdekelne, mert én magamtól egyszerűen nem tudok rájönni: állandóan összezavar, hogy egyszer egy bamba, bugyuta kis Bucika, másszor viszont határozottan úgy érzem, hogy taktikázik és nagyon is tudja, mi a helyzet.

Elég zavarbaejtő egy dolog..

Névnapom van.

Tavaly Benedek szintén pünkösdhétfőn, reggel fél kilenckor döntött úgy, hogy elindul felfedezni a világot.

Balázs és Olivér húsvéthétfőn születtek.


Vannak kevésbé morális dolgok is: ma tízig aludtam; ez öt órával van később, mint mostanában szokott.

Délután anyuékhoz mentük, lévén, hogy az ő névnapja tegnap volt, az enyém meg holnap lesz.

Már előzőleg megbeszéltük, hogy én ajándékba nyugalmat kérek, és átvinnénk hétfőn Benedeket, hátha tudunk csinálni valamit.

Ez annyira, de annyira vicces, mert régen anyu, ha megkérdezték, mit szeretne, mindig azt mondta, hogy csak egy kicsit egyedül akar lenni, nyugiban, amit soha nem értettem, mert már miért akarna bárki csak egyedül lenni.
Rólam azért tudni kell, hogy társfüggő vagyok; egyedül szorongok, nem szeretem, ha nincs körülöttem valaki, még ha nem is szólunk egymáshoz: egyszerűen nyomaszt az egyedüllét.
Mégis: most ez volt az első dolog, ami az eszembe jutott.

Aztán délután, mielőtt elindultunk, eszembe jutott, hogy mi lenne, ha mindjárt ott is hagynám Benedeket, és Isten látja lelkem, először tényleg az ugrott be, hogy szegény gyereket ne kelljen fél napon belül háromszor oda-vissza cincálni.
Anyuék persze örültek, én meg még visszaszaladtam az ajtóból, bedobáltam pár holmit (tök fölöslegesen, mert amúgy anyuék gyakorlatilag a világon mindent megvettek neki magukhoz is, a pelenkától az ágyig), és mentünk.

Aztán jöttünk.

Itton aztán rámtört a Bucihiány, valahogy eddig mindig megfontolt döntés alapján hagytam náluk éjszakára, mert muszáj volt, most viszont csak úgy egy legyintéssel, váratlanul, mert miért is ne: nem volt időm hozzászokni.

Egész este ténferegtem; úgy hiányzott, hogy nem követ árnyékként, nem bújik hozzám, nem fúrja a fejét az ölembe, nem karolja át a nyakam.

Egyszerűen csak ott maradt - ott hagytam -, mikor utoljára láttam, épp háttal ült és valamit pakolászott, mondtam, hogy megyek, ott guggoltam, kitárt karral, megfordult, rámnézett, vigyorgott, pápá, aztán már folytatta is a világmegváltást.

Hát így mennek ezek a dolgok..

Mivel Gábornak dolgoznia kellett és nem akartam itthon árválkodni, úgy döntöttünk anyuékkal, hogy ha esik, ha fúj (muhaha), megvalósítjuk a régóta tervbe vett és az időjárás miatt halogatott hekkezést a Rómain.

Különben is, szép időt mondtak mára, hát nem?

És tényleg: meleg, napsütés, gyönyörű idő.

Már délelőtt átmentünk anyuékhoz, már csak Lujzira kellett várni ötig, hogy hazaérjen a matektanártól.
Eközben apu, mert ő ilyen vicces ember, időnként megjegyezte, hogy ne aggódjunk az időjárás miatt, mire elindulunk, úgyis esni fog, felesleges.

A nap abban a pillanatban tűnt el, az ég abban a pillanatban borult be, ahogy lementünk a kocsihoz, mire felvettük Lujzit a három percre lévő buszmegállóban, már szakadt.

Sebaj, mire kiérünk, eláll, csak záporokat mondtak mára, van még öt perc, legalább nem lesznek ezren.

Mire kiértünk, az eső a dézsából öntött kategóriába lépett elő, hideg lett és sötét.

Ez még mindig nem a világ vége, elüldögélünk itt, családiasan, most mennyit kell várnunk, tíz perc maximum és már mehetünk is.

Tíz perccel később némileg már kissé elkeseredve bámultuk a bokáig érő víz tetején úszkáló mogyorónyi jégdarabokat.

A hangulat kezdett kissé infantilissé válni, mert bár színleg mindenki lelkesedett az ötletért, hogy itt, a kocsiban töltsük a délutánt, de Benedek nem az a színlelős típus, és egy üvöltő gyerekkel ülni egy kocsiban, az már mindjárt egészen más tészta.

Ha valaki lát minket, alighanem hozza a kényszerzubbonyt, de szerencsére nem látott, sőt, remélem, nem is hallott, mert többek között Szécsi Pál borzalmakat adtunk elő tánckísérettel, illetőleg előkerült valahonnan egy olyan kulcstartó, amit ha nyomogatnak, akkor egészen páratlan módon hatféleképpen tud fingani. Benedeket ez utóbbi kincs maximálisan meggyőzte arról, hogy itt a helye, úgyhogy a további fél órán keresztül lelkesen nyomogatta, mi pedig igyekeztünk felnőtt módon viselkedni és nem elröhögni magunkat egy-egy bizarrabb performansz hallatán.

Ilyen izgalmas bevezetés után a dzsungelharc át a mocsáron, hogy lejussunk a partra, igazán semmiség volt.

Benedek megevett egy fél halat, jó pár krumplit meg egy lekváros palacsintát, ezzel úgy nagyjából jól is lakott, innentől már csak megszokásból nézett úgy mindenkire, akinek étel volt a kezében, mintha éheztetném.

Páratlanul élvezetes nap volt, komolyan!

Azt a büdös mindenit most már ennek a tetű időjárásnak!

Benedek gyakorlatilag nem aludt ma éjjel sem.
Azokban a rövid időintervallumokban, amikor épp nem mennydörgött és Benedek sem akart megfulladni, - nem sok ilyen volt, - Gábort taszigáltam, mert ettől a párás levegőtől úgy horkol, hogy egyszerűen képtelen vagyok aludni tőle.

Érdekelne amúgy, hogy vajon régen is így volt-e, csak a kezdetek romantikus hevülete immunissá tett rá, netán épp az ő fejében kapcsolt a vészjelzés, hogy ha ilyen hangokat adsz ki, öreg, lelép a csaj, - fene tudja, mindenesetre nem emlékszem, hogy ez régen is eeeennyire rémesenborzasztóan zavart volna.

Mindenesetre reggel, mert egy önző dög vagyok, de ez akkor nem érdekelt, felhívtam Lujzit, hogy itt fogok meghalni, és alighanem úgy is hallatszott, mert azonnal felajánlotta, hogy átjön, a matektanulás rovására és segít tartani a frontot.

Több nem is kellett, nekem, sőt Benedeknek is, bőven elég volt, hogy kizökkentünk kicsit a monotóniából.

A Kisnyúl lelkesen masírozott a sarkában, én már attól jól éreztem magam, hogy átmenetileg szünetelt a nyűglődés, jól haladtam a házimunkával, még tortát is csináltunk a hétvégi névnapozásra.

Jól jön egy kedves húg a háznál!

Benedek olyan kisfiú, aki a nap ármelyik percében, a lehető legváratlanabb pillanatokban képes gurgulázó kacagásra fakadni.

Ez az határtalan örülnitudás, a bizalom, ahogy együtt akar nevetni az emberrel, megér mindent, bármit.

Ez, azt hiszem, egy kötelező videó..
(hozzátenném, hogy a felvételen már csak a nagyon gyenge visszhangja látható az eseményeknek, mert először pár percig igaziból is jól éreztük magunkat, aztán abbahagytam, elmentem a gépért és újrakezdtük, de talán picit visszaad a virágos jókedvből és elragadtatásból, amit nagyjából bármilyen apropó kapcsán képes produkálni a legényke)