Benedekblog

Több vészes éjszaka után, egy hullafáradt és nagyon nyűgös gyerekkel kezdtük a napot.
Délelőtt egy időre elfelejtette, hogy ő most nyafka, nagyon felpörgött, ez amúgy mostanában fokozottan jellemző rá, bár azt hiszem, csak áltatom magam, és ez lesz innentől a normális fordulatszám.








Pakol, rámol, mindent, de mindent széthány, ami egy méteren alul van.
Ez olyan lazán hangzik, de a minden, az tényleg minden, nem győzök menni utána és takarítani a romokat.

A könyvespolc, a cipősszekrény, a ruhásfiókok, az íróasztal, a konyhaszekrények, mind-mind áldozatul esnek, és nem is kell hozzá több öt-tíz percnél, hogy térdig kupacok közt gázoljunk.

Ennek az újkeletű pakolási kényszernek van ám egy hatalmas, előre nem látott előnye is, tudniillik, hogy mivel egyszerűen muszáj rakodnom, és utálok fél munkát végezni (a semmilyen munkavégzés ellenben egyáltalán nem zavar ), házitündér lettem.
Velem mindig az a baj, hogy halogatós vagyok, de itt nemhogy napokig, még fél óráig sem lehet tologatni a rakodást, különben úgy néz ki a lakás, mintha az armageddon nálunk kezdte volna meg a karrierjét, ami, végülis, nem is lenne akkora nagy baj, vagy akár szokatlan, de Benedekre nézve finoman szólva is veszélyes a nagy kupi, úgyhogy marad a gyors reagálás.

A másik érv, hogy ha rendetlenség van, akkor az egész lakás egy nagy dzsungel: szabad préda, de ha rendet tartok, akkor a gyermek kis ráhatással rávehető, hogy az üres padlón, a saját játékaival játszon.

Nagymamám persze mindig megmondta, hogy mindent azonnal el kell rakni, úgy a legegyszerűbb, de fenntartom, hogy ha nem muszáj, akkor nekem sepceiel annál semmi sem egyszerűbb, mint nagyvonalúan elsiklani a dolgok felett.. Most viszont muszáj és kész.
És ha már csinálom, akkor rendesen, úgyhogy nem ismerek magamra, az az igazság, reggel kilencre általában már megy a mosás, a mosogatás, rend van a konyhában, meg úgy általában mindenhol, rászoktam, hogy naponta porszívózok, és egy csomó ilyen eddig merőben fölösleges dolgot csinálok.

Ez persze új konfliktusokat szül, mert mivel én ilyen naaaaggggyon rendes vagyok, és tényleg sokat melózom, gyakorlatilag egész nap, folyamatosan, hogy rendet tartsak, elég könnyen kapok gutaütést a lazán elhajított fél pár zokniktól, szétszórt csokipapírtól, vissza nem csavart kupakok tömkelegétől, elölhagyott tányéroktól.

Mindazonáltal, határozottan jól érzem magam ebben az új, rendes lakásban, és tetszik az új, rendes énem, tényleg.
Sosem gondoltam volna, hogy majd egyszer én egy lelkiismeretesen rendet tartó nő leszek, főleg nem pár nap leforgása alatt.
Most már csak annyi kellene, hogy valahogy rutinná váljon a dolog azután is, hogy rá vagyok kényszerítve, de van egy olyan sejtésem, hogy a tartós megváltozásra elég sok időm lesz még..

Az éjszakánk egészen borzasztó volt, mint minden éjszaka, ha még az eső is esik.
Benedek lefeküdt fél kilenckor, felébredt 22.30-kor, 00.45-kor, 01.30-kor, 03.00kor, 04.00-kor és végül 05.00-kor.

Ekkor úgy döntött, hogy most már fölösleges is lenne visszaaludni, én meg, mivel gyakorlatilag egész éjszaka hurcibáltam, mert jó húsz percekbe került, mire elaludt, és nagyon sírt, mint mindig ilyenkor, Gábor kezébe nyomtam és megkértem, hogy menjenek, szervezzenek fiús programot, csináljanak, amit csak akarnak, lényeg, hogy ne hallatszon be hozzám, a délelőtti viszontlátásra.

Ezután hatig simán csak idegeteg voltam, akkorra szépen lenyugodtam, és elaludtam, majd háromnegyed nyolckor ébresztett Benedek, aki közben szintén kidőlt, Gábor meg visszacsempészte az ágyába.

Ilyen reményteli kezdet után úgy éreztem, hogy szükségünk van egy kis ajnározásra, úgyhogy áthívtam Gábor anyukáját, aki délutánra el is tudott jönni.

Benedek viszont a várakozásaimnak ellentmondva remekül viselte a napot, jót játszottunk, hagyott takarítani,szépen eljátszott magában.




Mire anyósom megérkezett, már meg is voltam mindennel, Benedek pedig lelkesen szunyált.

Este aztán átjött Gábor apukája is, Benedek meg ment ölből ölbe, vigyorgott mind az öt csálé fogával, mint a tejbetök..

Újabban Benedek a kommunikáció igen fejlett formájával próbálkozik, nevezetesen becserkészi az elöl hagyott notebookomat, felnyitja(!), és mivel általában meg van nyitva az asztalon a Messenger, csetel egy kicsit (érthetetlen okból kizárólag azt a felét szereti püfölni a klaviatúrának, ahol az enter is van).


Ezt főképp magyarázatképp kell leírni, mert az utóbbi pár napban több visszajelzést is kaptam, hogy X, vagy Y kedélyes beszélgetést folytatott a fiammal, amíg én mondjuk pisiszünetet tartottam a nagy gyerekfelvigyázás közepette; és valóban, bár eddig is folyton és mindenáron a gépemet akarta, de az meg sem fordult a fejemben, hogy ő, amíg engem figyelt, ahogy használom, rájött például, hogy a tuchpad-os egér hogyan működik. Pedig rájött.
Rácsapja a mancsát, és kacag nagyokat, ahogy mozog a kurzor.
A rendes egér már nem kelt benne mindenféle magasröptű következtetéseket, azt egyszerűen csak elfogyasztani kívánja, mint oly sok minden mást is.

Ezt a videót épp az imént lőttem; csináltam magamnak egy teát, - a gépem lecsukva hagytam ott, - íme az eredmény: Benedek elkezdte letölteni az Adobe frissítéseket..

Olyannyira, hogy a száz éve nem látott, és mivel nemsokára szül, sőt a világ végére költözik, így valószínűleg még egy ideig nélkülözött, a közelben járó legjobbarátnőmet is kénytelen voltam elküldeni.

Benedek éjjel technikai KO-val kiütötte az egész családot.

Olyan vagyok, mint az egész gyerektéma elején: egy zombi; öt órákat alszom naponta, négy részletben, napközben rajtam lóg egy tizenkilós gyerek.

Közben vizsgaidőszakom van, a gyomrom görcsben, idegbeteg vagyok, és nincs nasizás a fogyókúrának köszönhetően (legalább egyvalamit rendesen csinálok).

Tavaly ilyenkor, emlékszem, már jó régóta, sok hete, egy szál semmikben mászkáltam, amit szó szerint kell érteni, addigra már felavattam a terhesfürdőruhám, és pántnélküli fölsőket is hordtam. Úgy emlékszem, riasztó hőség volt, rosszul voltam, ha csak ki kellett mennem a lakásból.
Most meg?

Bár, talán a mostani kismamáknak ez jobb, fokozatosabb; végülis nem nagyon mondhatom, hogy nekem bejött a sokáig harmincvalamennyi, aztán a hirtelen tíz fok kombináció..

Éjszaka esett, jó kérdés, hogy aludt-e Benedek. Naná, hogy nem.

Csak nyűglődött, nyűglődött, semmi nem volt jó, eljutottunk oda, hogy akkor is sír, ha hurcibálom.

Mivel délutánra vendégségbe voltunk hivatalosak a barátainkhoz, délelőtt Gábor segített a nővérééknek, és ezeken felül mindkét helyszín nagyjából ugyanott található, csakúgy, mint anyukámék, és a mamáim (meg még Gábor szülei is és sorolhatnám), én a délelőttöt Benedekkel anyuéknál töltöttem.
Ahol Benedek szintén nem aludt valami fényesen, mindössze háromnegyed órás alvást és sírvaébredést probukált.

Ilyen remek előzmények után átmentünk Attiláékhoz, ahol szórakoztattuk Benedeket, finomat ettünk, majd megkíséreltünk egy újabb altatási projektet levezényelni, kisággyal, csenddel, meg ami csak kell, mégis: újabb háromnegyed óra múlva Benedek megint fent volt, és innentől a program egyértelműen halálra volt ítélve, úgy döntöttem, inkább felállunk és eljövünk, anélkül, hogy bármit csináltunk volna, mert semmi jót nem néztem ki a további próbálkozásokból.

Mikor eljöttünk, két óra volt, Benedek azóta sem aludt egészen mostanáig, hogy lefektettem éjszakára, csak fetrengett a földön, rajtam, az apján, és nyekergett, néha vett egy-egy jó kruppos levegőt, háát, lehet, hogy szar éjszakánk lesz.. :S

Arról van szó ugyanis, hogy Benedek újkeletű zsenialitásának és ügyességének dokumentálása szégyenteljesen csorbát szenved, de erről nem én tehetek, kérem szépen, mert próbálkozom, próbálkozom, de az alany, mihelyst meglátja a fényképezőgépet, fülig érő vigyorral elkezd sikkantgatni és amennyiben fél méteren belül vagyok, rámveti magát, ha pedig azon kívü, akkor azonnal félbehagyja, amit épp csinált, lecsüccsen és már lohol is, hogy megszerezze az artifaktot.


Így valahogy:




De így inkognitóban is szépen haladunk azért.
Egész nap jön-megy, fél kézzel kapaszkodva már, és ha spurizni kell, akkor úgy mászik négykézláb, mint a nyíl, emellett egész nap esik-kel.

Megkapta az elő-szülinapi ajándékát, egy kismotort/járássegítőt, amit a gyógytornász írt elő neki, mivel a rossz lábával sosem lépett, hanem húzta a másik után, ráadásul túl laza, gyakorlatilag bármikor képes úgy állni, hogy a jobb lábfeje hátrafelé néz.
A járássegítőnek és a motornak is az a célja esetünkben, hogy kénytelen legyen váltva használni a lábait, ne csak azt, amelyik neki kényelmesebb.

Ami fontos lehet másnak is a motorválasztásnál, hogy, mint megtudtam, nem jók a sima xxxs-esre lekicsinyített kismotorok, hanem olyat kell keresni, aminek jó széles a nyerge, hogy felfeküdjön rá a gyerek felső lábszára, illetőleg azt a tanácsot is kaptuk, hogy ilyen kicsinek olyat vegyünk, amit nem lehet kormányozni, vagyis csak egyenesen tudjon haladni.

Így aztán valami fúziós megoldást kerestünk és kapott egy olyan motort, pardon, oroszlánt, aminek a támlája felemelhető, és akkor járássegítőként használható.
Esetünkben ez az utóbbi funkcionál jelenleg.
Benedek nagyon hamar rájött, hogy így a szoba közepére is tud állva menni, és lelkesen tologatja fel-alá a lakásban.
A lábtartásában és az aszimetrikus használatban körülbelül fél nap alatt látványos javulás következett be, emellett kit izgat, hogy nagyjából ugyanennyi idő alatt kitalálta, hogy kell bekapcsolni az idióta zenélő funkciót.

A járássegítő használatával párhuzamosan arra is rájött, hogy ha felmászik dolgokra, akkor magasabbra tud felnyúlni, úgyhogy nagyon oda kell figyelnünk, mert egy laposabb táskáról is eléri már a TV-t, másrészt viszont azért annyira még nem áll stabilan, hogy ne essen ilyenkor orbitálisan nagyokat.
Na igen, ez is egy jó ok, hogy ilyenkor ne a fényképezőgéppel vacakoljak, hanem próbáljam elkapni inkább..

Gyűlölöm, gyűlölöm ezt az időt, ezt a szakadó, rohaék esőt, a ködöt, a szelet, a hideget.

De főleg az esőt.

Ha esik, akkor Benedek nem alszik éjszaka, ez tudományos tény.

Egyszerűen teljesen kiakad, óránként felsír, nyugtalan, és tisztára hálás vagyok, hogy most legalább nem fulladt az éjjel.

Ami késik, nem múlik, lelkesített egy ferde félmosoly kíséretében a gyermeknyűgök tekintetében igen-igen jártas anyukatárs.

Ő nem úgy mondta, én nem úgy fogadtam, tényleg vicces volt, jót nevettünk.

És most várjuk az éjszakát, kötöttünk fogadást is, hogy kinek hogy fog telni, ilyen is van.. :S

Még jó, hogy három évvel ezelőtt nem ilyen mocsok idő volt, elvitte volna a násznépet a szél, bevert volna minket a tóba az eső; mázli.

Így, hogy már 2010-et írunk, itthon dekkolunk, és őrizzük szegény kis Bucimucit, mert még mindig nem komálja a tüdeje az ilyen időjárási merényleteket.

Jut eszembe, ha már évösszehasonlítást tartunk: irtó ronda időt mondanak pünkösdre is, jó durva frontot; ezek a fagyosszentek mindig bekavarnak, remélem, most majd jobban fogja bírni őurasága idekint, mint bírta tavaly odabent - sehogy.

De hogy ne lehessen ránksütni a közhelyet a sírvavigadásról, legalább meglett az elveszett csokiskeksz: a helyén volt; szerintem Gábor trükközött stikában, szerinte meg vak vagyok és kekeckedő.

Majd jól megesszük kettecskén, miközben fent vagyunk éjszaka, és szeretgetjük a kis kruppost.

Ma, sok-sok hetes tréningezés után a gyermekem pá-pát intett a zapjának, mikor délután aludni mentünk.

Visz minket a lendület, úgy fest.

A megkönnyebbülésem hatalmas: a világ legesleghülyébb dolgának tűnt, ahogy Gáborral fülünkig kifeszített művigyorral integetünk, akárhányszor valaki elhagyja a szobát, Benedek pedig szent döbbenettel az arcán bámul ránk meredten, hogy megbolondultunk-e.

Most aztán fellobbant a fejében az isteni szikra!

Vagy legalábbis, úgy döntött, inkább ő is belép a klubba, ki ne maradjon valamiből, ami láthatólag ennyire jó móka..

Pocsék, pocsék, pocsék éjszakánk volt!

Ennek oka alighanem az lehetett, mint utólag megtudtam, hogy Benedek megkóstolta anyuéknál a salátát, és minthogy ízlett neki, jól be is lakott belőle, ebédre, uzsonnára is ezt rendelte.

Ennek az eredménye iszonyatos hasfájás, valamint éjszakára farkaséhség lett.

Persze, mivel nem tudtam, mi baja, enni nem adtam neki az éjszaka közepén, a hasfájással meg nem tudtam mit csinálni, hurcibáltam fel-alá, végül ötkor feladtam: "felkeltünk"..

Ennek aztán jól meg is lett az eredménye, egésznapos tengéslengés és nyavajgás az összes fél részéről, egészen késő délutánig, amikor is végre mindenki összeszedte magát, Benedek sem volt már különösebben embergyűlölő hangulatban, úgyhogy hancúroztunk, szokás szerint, amikor is a fiam egyszercsak közli a labdadobálás (a dobálás az új sláger, mindent hajigál újabban - a kaját is, sajna) közben, anélkül, hogy én bármit is mondtam volna, hogy LABDA.
Mivel eleddig, igen találékonyan ugyan, de jobbára csak a magánhangzókat használta, eléggé meglepődtem, de tettem egy próbát, mondtam, hogy labda, Benedek meg szuperül utánam, aztán, hogy ennyire el voltunk ragadtatva, elvisongta nagy hadonászás közepette még párszor, bár eddigre már eléggé felismerhetetlenné vált a dolog, valami labadabaladbaba lett belőle.

És ezzel valami beindult nála, úgy látszik, mert estére már volt ádádá, meg tetete, meg dádádá, meg egy csomó ilyesmi dolog.
Eddig ezeket a szótagismétléseket nem produkálta még egyáltalán, kivéve a sírás közben ordított ádádát, ami azóta amúgy már ájájá - ez volnék én, ugyebár. Na, mostantól már csak ájá, viszont hajlandó nem hiszti közben is mondani, ami azért tiszta haszon, lássuk be.

Lefekvésig jelentést is nyert az "adedá", merthogy jobb esetben nyújtja a mancsát a kiszemelt dologért, rosszabban pedig az áldozatra veti magát, és rángatja ki a kezéből akiszemelt kincseket.

Fene sem érti, azt hittem, ez azért ennél fokozatosabban jön, de úgy látszik, Benedek ilyen hirtelenember, mindent ötletszerűen és azonnal szeret művelni, kezdve a születéssel.
Remélem, azért az esküvőjére minket is meg fog hívni!

Köszönhetően a hétvégi szabinak, olyat játszottunk Déneséknél, hogy ihaj!

Mivel nem kellett szegény Benedeket ide-oda pakolászni, altatni, meg istápolni, rettentően hatékonyak voltunk.

Általában éppenhogy be tudjuk fejezni a soron következő modult hétre, most viszont négyre már le is tudtuk az izgalmakat, és épp fontolgattuk, hogy elébemegyünk a következő adagnak, amikor is Lujzi a telefonban finoman jelezte, hogy szép-szép, de lassan ő is igényt tartana anyura, valami házidolgozat erejéig, úgyhogy inkább már csak sütkéreztünk a napon még egy kicsit, aztán hazafelé vettük az irányt.

Azért nem vezetnénk be véglegesen ezt a rendszert, szeretem nézni a kölyköket, és gondolom, ahogy Benedek egyre szociálbilisabb alkat lesz, ezek Zoé-randik is mind mókásabbak lesznek.

Az úgy történt, hogy pár héttel ezelőtt épp valamire csorgattam a nyálam az ikea honlapon, mikor megláttam a játékot.

Konyhahetek vannak, és kell valami parasztvakítás, gondoltam, és csendben idegbajt is kaptam, mert már megint milyen egy degradáló felhívás ez: vagyis, hogy a férfi úgysem tud főzni, pedig a nő bizony arról álmodik. És írjon mindenki motivációs levelet, hogy miért rázzák gatyába a hozzá tartozó hímnemű egyedet.
Írtam egy, a kiírás szempontjából elég szabálytalannak mondható levelet, miszerint a főzés (mint minden más,) csak elhatározás és lelkesedés kérdése, ebből fakadóan a férjem, noha rutinja semmi, remekül elfőzőcskézik.

Mikor hétfőn megkaptam a levelet, hogy gratulálnak, őket meggyőztem, egy percig nem igazán tudtam, hogy miről van szó, aztán egy ideig emésztettem, végül halálosan belelkesülve (értsd: PROGRAM!), értesítettem Gábort, akinek eddig fogalma sem volt a dolgoról, hogy mi van.

A válasz, ahogy vártam, tömör volt és velős: Felets el!

De napokig nyavajogtam, sőt megfenyegettem egy kamupasi beszerzésével, mert én igenis elmegyek, hogy végül feltételesen beadta a derekát, vagyis, odamegyünk, de akkor fordul sarkon, amikor csak akar.

A másik öt lánnyal nagyjából ugyanez volt a helyzet, vagyis mindegyikük utólag volt kénytelen megemlíteni a hétvégi programváltozást a szenvedő alanyoknak, akik egészen varázslatosan egyformán reagáltak.


De nem volt semmi gond, a dolog nagyon jól sikerült.

A fiúk Sági Szilárddal főztek a konyhaosztályon, mi meg terítési etikettet tanultunk az étkezőknél, hogy ha megesne az a felettébb valószínű esemény, hogy az angol királynőt látom vendégül szerény hajlékomban, ne valljak kudarcot.


A kaja valami brutál finom volt, úgy nagy vonalakban:

rukkolasaláta, fetasajttal, kesudióval, körtével, rénszarvassonkás, füstölt lazactekerccsel és mandarinöntettel (ez volt szerintem toronymagasan a legeslegdurvábban finom)

fűszerkéregben grillezett lazacsteak, sonkás, spenóttal rakott rízzsel, kapros spenótmártással

mentás áfonyával töltött krumplilepény

(+ nagggyon finom bodzaszörp)

A végén még kaptunk egy nagy halom edényt, és Gábor megkapta a cuki kötényt is, amiben főzött..



Benedeket reggel átvittük anyuékhoz és ott is marad hétvégére, mert estére már rég bejelentkezett vendégeink voltak.
Azt hittem, az elmúlt napok tapasztalatai alapján, hogy majd oltári balhé lesz, mikor elmegyünk, de fenét!

A drágalátos kisfiam ugyanis, aki már attól is magából kikelve sikít mostanában, ha kimegyek a mosdóba, fülig érő vigyorral foglalta el az őt megillető helyet az addigra összesereglett rajongótábor körében; mama is átjött, így alig négyen keresték a kegyeit, és, hát finoman szólva, innentől magasról tojt a fejemre..

Igen-igen, volt szívem levágatni; a szemébe lógott, már délelőttre csatakosra izzadta a fejét és még csak május van..
Annyi a haja, hogy simán elmehetne báránynak.

Most, hogy megszabadultunk a barna babahajtól, szöszke lett a Kisnyúl, bár olyan igazi énféle sosem lesz, nekem ekkorra már fehéren világító hajam volt..

Nem volt egy nyikkanás sem, nagyon simán ment a dolog, szerintem helyes is lett..

A lakásunk a ház belső kertjére néz; a földszinten lakóknak saját kertrészük is van.

Tudni kell, hogy a belső tér igen kicsi, illetőkeg, mivel zárt, elég rosszul szellőzik.

Az alattunk-balra lakókat ez kicsit sem zavarja abban, hogy a hét négy-öt napján kitegyenek egy fémtespit, rászórjanak némi szenet, jóóóóóól meglocsolják fáklyaolajjal és meggyújtsák. Valami rácson húst is szoktak fölötte sütni, és, hogy a hatás tuti legyen, leszúrnak még pár fáklyát is, körbe a zsebkendőnyi kertjükben.

Én nem értek hozzá, de azért úgy lenne logikus, hogy lakott területen belül nem alapvető emberi jog a tűzgyújtás, de nem érdekelne, h nem lenne ez a rohadt olaj.

Lent, ők ebből semmit nem éreznek, az első emelettől viszont jól megül ez a maró fekete füst, és sok-sok óráig(!) beterít mindent.
A nyitott ablakokon pillanatok alatt beömlik a lakásokba, mire észbe kapok, már nem tehetek semmit, hiszen ugyan honnan szellőztethetném át a lakást?
Ülünk az asztmagyanús gyerekünkkel a füstben, én kapom az idegbajt, és várom a hajnalt, hogy szellőztethessek. Mert ez nem állapot, napi szinten nem lehet így élni. Az esti szellőztetés nagyon fontos Benedeknek, meg sokszor itthon sem vagyunk, aztán, mire hazajövünk, kész a baj..

Ilyen alkalommal a lakók perceken belül kint vannak az erkályeken és anyáznak, ez viszont kedves szomszédainkat olyan nagyon nem izgatja fel, sőt..

Náluk tényleg alig érezni (más kérdés, hogy tapasztalatból tudom, hogy az ilyen durván fáklyaolajos tüzön sütött húsnak az íze is borzasztóan vegyszeres), azt pedig visszautasítják, hogy feljöjjenek, és körbeszaglásszanak bárki magasabban lakónál.

Egyébként sem lehet velük szót érteni, a férfi egy benga nagy orosz, gyakorlatilag nem beszél magyarul.
Van egy akkora kutyájuk, mint egy borjú, és - valami beteg ötlettől vezérelve régi plüssmackókat raknak ki neki a kertbe széttépni, amik aztán napokig ott vannak kibelezve, mire kap egy újat!
A feleség ugyan magyar, vagyis, ahogy látom, oláh cigány, és talán emiatt, de nem nagyon hajlandó a többi lakóval kommunikálni, hiába próbálunk beszélni vele.

Ez így patthelyzet, arra jutottunk, hogy legközelebb kihívjuk a tűzoltókat, mert egész nyárra ez így nem maradhat.

De nagyon kínban érzem magam, nem vagyunk azok a feljelentgetős alkatok, és nem tudom mi fog ebből kisülni.

Mindenesetre, ha tiszta levegő, akkor a többit már csak kibírom valahogy..

Az egy dolog, hogy az ember férje itthon dolgozik.

Amíg Benedek híján éldegéltünk, feltétel nélkül imádtam.

Most, hogy nyakig ülök a tennivalókban, Benedek nyafog, semmire sincs időm, és halálosan fáradt vagyok, sokszor durván indukálja bennem a kétségeket.

Mert ugyebár ott van mindjárt az, hogy nem lehet segítséget kérni anélkül, hogy az ne lenne a válasz: Kicsim, én most dolgozom, hagyjál békén, vedd úgy, hogy itt sem vagyok. Olyankor is, amikor valami miatt olyan frusztrált és kétségbeesett vagyok, hogy legszívesebben sírvafakadnék, és csak egy segítő kéz kéne, és minden megoldódna (a pelenkázás mostanában ilyen dolog.. nem gond, hogy még le sem vettem Benedekről a pelust, ő már a szoba túloldalán spurizik, ha nem nyakig kakis, de ha az, az elég rémes).
Meg, hogy maradjunk csöndesebben, értsd: Csinálj már valamit Benedekkel, hogy ne ordítson, nem tudok így dolgozni.

És tényleg nem tud, értem én.

De ha nincs itthon, akkor olyankor miért van mégis, mikor kávét kér, meg zsebkendőt, meg ebédet.

Szívesen viszem neki, tényleg, megőrülnék, ha még ennyi változatosság sem lenne, és hát, tényleg dolgozik, épp, mint más a munkahelyén.

Ha épp üresjárata van, akkor persze segít, ráadásul más apuka meg egyáltalán nincs is otthon, szóval ha akarna sem tudna besegíteni, de borzasztó frusztráló, hiába látom át higgadt fejjel, hogy nem ér rá, ha én épp a hajam tépem, ő meg "csak" üldögél a gép előtt..

Azt utálom a legjobban, mikor aztán este kérek tőle valamit, és azt mondja, hogy: jaj, kicsim, egész nap dolgoztam, fáradt vagyok, most hagyj kérlek egy kicsit még, ha tudom is, hogy tényleg fáradt, de nagyon, akkor is flemerül bennem, hogy hol húzódnak a határvonalak, hol lehetek én, - aki ugye nem is dolgozom - is fáradt egy kicsit. Vagy nagyon. Mindenesetre annyira, hogy azt mondhassam, hogy akkor most kérlek, csinálj mindent te Benedekkel, én meg csak pihenek, mert az egésznapos munkától nagyon-nagyon elfáradtam.