Benedekblog

Fogoly vagyok, Benedek őriz, kitört rajta a pánik, hogy eltűnök.

Ha csak felállok, ha csak a szemem sarkából elpislantok valamerre, Benedek odarohan hozzám, rámveti magát, átkarol valahol, és visít, sikít, mint a malac.

Párosan szép a pisilés, akarom mondani az élet.

Az apja? Kinek kell, ül az ajtóban/ágy legeslegszélén/ahol hagytam őket, és nyüszít.

Rakodni? Mosni? Takarítani? Főzni?

Mikor?

Mindig, amikor csak alszik, hát természetesen.

Vagyis, egyrészt kupi van, másrészt Benedeket még így is sikerül mindig vagy fél órával hamarabb felébresztenem valami matatással, harmadrészt hullafáradt vagyok, ezenfelül pedig, gyakran támad hajigálhatnékom, épp ahányszor a gyermekem apja bölcsen megjegyzi, hogy tudniillik: "helyes munka és időbeosztással minden nehézség áthidalható".

Persze igaza van, ezt tudom, de akkor is, szörnyen bosszantó dolog, ha az ember orra alá dörgölik épp azt, ami, hát, finoman szólva is, nem az erőssége.


Mivel a dolgok egészen súlyosak kezdtek lenni, viszont irdatlan mennyiségű mosatlan és egyéb cucc halmozódott fel, megkértem Gábor anyukáját, hogy jöjjön át hozzánk délelőtt és segítsen lekötni Benedeket.

A dolog remekül működött, amit úgy kell érteni, hogy amíg szegény anyósom száztíz százalékot beleadva, lelkesen mászkált fel-alá a padlón, hogy Benedeket szórakoztassa, addig Benedek hatalmas engedményt tett, ugyanis megtette nekünk azt a kegyet, hogy nem ordított, csupán csak veszettül szugerált fél szemmel, mikor kimentem a konyhába mosogatni. Ehhez ugyan tudni kell, hogy amerikaikonyhánk van, de eddig így sem működött a dolog, úgyhogy éljen a nagy családi összefogás.

El tudtam menni vásárolni, Benedeket addig a mama kint tologatta a téren, - így, hogy ott voltak a kutyák, mindjárt nem hiányoztam.
Később el is aludt, Gábor anyukája nagyon lelkes volt, és felajánlotta, hogy menjek csak a dolgomra, majd ő itt lent ellesz vele, de aztán, mire visszaértem a péktől a lelkesedés megingott kicsit, köszönhetően a játszótér kábé öt padja közül a főhelyet elfoglaló, és egymással igen nagy vehemenciával és rettentő behatóan ismerkedő két férfiembernek.

Így aztán feljöttünk, Benedek amúgyis felébredt pár perc múlva, úgyhogy következhetett is a délelőtti remek program folytatása.

Végülis, egész jól haladtam, de, hogy a kekszem hová lett, az végképp rejtély..

idegbaj, idegbaj

lehetetlenség

hol a csokiskekszem?!?

agyrém, agyrém, agyrém

idegbaj

Ma találkoztunk Lindával, amitől igazán fél méterrel a föld fölött lebegtem volna, ha nem a SOTÉról ugrik át ebédelni.
Nagyon jó volt látni és végre élőben beszélgetni, nem pedig a telefonon lógni, bár persze sokáig sajnos nem tudott maradni, vissza kellett rohannia.

Azért jól eljátszott Benedekkel, én pedig nagyon-nagyon örültem, hogy ennyi időt is ránk tudott szánni és ő is látni akart minket.

Remélem, legközelebb már négyesben szervezünk programot..

Benedek ivókája megjavult, éljenéljen, a nyári kiszáradásparát kihagyhatom.

Úgy történt a dolog, hogy mivel folyton lejmolta a kajánkat, arra jutottam, hogy tulajdonképpen miért is ne ehetné most már tényleg azt, amit mi, úgyhogy felhagytunk a gyümölcstrutyikkal, pépekkel és hasonlókkal, helyette van reggelire, vacsorára kifli, meg kenyérkatona ezzelazzal megkenve. Ettől aztán nyilván megnőtt a folyadékigénye is, illetőleg persze a gyümölcs nélkül már nem kapott eleget.

Nagyjából úgy viselkedik most, mint az a bizonyos gödény, csak iszik, iszik, iszik, cumisüvegből, csőröspohárból, rendespohárból, üvegből, mindenhogyan.

Ennek aztán mindenféle következményei is lettek, egyrészt látványosan kevesebbet eszik, másrészt, - bár először nem kötöttük össze ezzel a dologgal, hanem aggodalmaskodtunk, hogy vajon mit is kapott el, - az emésztése is felgyorsult, már nem nagynehezen kierőlködött kőkemény hurkákat kakil, hanem napi többször a legkisebb külső jel nélkül nyakig összefossa magát, csak, hogy kellőképpen érzékletes legyek..

Most mit magyarázzam?

Benedek újabban hatig, maximum fél hétig alszik, aztán húsz percig lelkesen pörög, csacsog, pakolászik, majd jön a gyors leépülés: elbotlik mindenben, esik kitámasztás nélkül, lóg a feje, csak dörzsöli, dörzsöli a szemét, nyafog, sírdogál. Hullafáradt.

Ilyenkor vagy ugyanúgy fent van fél tizenegyig, és egész nap nyűgös, vagy elájul már háromnegyed nyolckor, és felborul az egész napunk.

Remélem, ha végre túl leszünk a fogzásos mókán, akkor ez is visszaáll a rendes kerékvágásba, mert látványosan ezzel függ össze a dolog.


Így, hogy borult a rend, eléggé el vagyok veszve, hogy őszinte legyek, nem nagyon vagyok tisztában vele, hogy Benedeknek mennyit kéne aludnia, de ha kipihent, akkor vidám, ha nem, akkor meg nyűgös, nyafog és hisztis, úgyhogy a saját jólfelfogott érdekem eléggé korrektül elirányítgat engem altatástéren.

Elvileg, ha nem csinálja ezt a hajnali cirkuszt, amit nem vagyok hajlandó nem átmenetiként felfogni, akkor este kilenctől reggel fél nyolcig alszik, aztán fél tizenegytől délig, és végül háromtól fél ötig. A régi jó világban aludt még fél héttől hétig egy röpke fél órát, ez mostanában szintén nemlétező program.

Mindazonáltal, azt gondolom, hogy még így is elég jól alszik, és szerencsések vagyunk, hogy legalább az éjszakai alvssal nincs gond.
Majdnem minden éjjel felébred ugyan egyszer éjfél és kettő között, de ilyenkor, ha félálomban beleénekelgetek a párnámba, általában visszaalszik, úgy háromból egyszer kell csak kivenni, és akkor is, egy perc után visszateszem, és alszik tovább.

Fura volt nagyon, amikor legutóbb, mikor Benedeket az orvoshoz vittem, hallottam egy anyukát, aki a teljes idegkimerülés határán könyörgött a védőnőnek, hogy neki elege van, és mit csináljon, mert a 11 hónapos gyerek öt-hatszor!! kel fel fixen egy éjszaka (ez valami borzasztó módon irreális nekem), és csak szopva alszik vissza. Meg persze elaludni is csak úgy tud, nappal is, meg úgy egyáltalán, aztán fél óra múlva már ébred is sírva, és megint csak a mellét akarja.
Úgy érezte, hogy ez egy megoldhatatlan probléma, és tényleg nem volt semmi ötlete, hogy mit is kéne tennie.
Kérdezte, Benedek hogy alszik, elmondtam. Kérdezte, hogy csináltam. De igaziból erre nem tudtam válaszolni, mert nálunk ilyen szintre sosem jutott el dolog, én ötvöztem az igény szerinti szoptatást a lehető legjózanabb eszemmel (sokszor nehéz volt..), pont, mert láttam már ilyet, hogy bár nagyon szeretnék szoptatni, nem szeretnék cumivá válni.
Fura volt, mondom. Sajnáltam az anyukát, nagyon elveszett volt szegény..

Ma Benedeket Gáborra hagytam, én pedig anyuval kimentem a bababörzére a Hungexpóra.

Mint kiderült, későn érkeztünk, tizenegyre, mert mindenhol azt kellett hallanunk, hogy a 80-as nyáriruhákat már rééééégesrégen elvitték.

Igaziból direkt mentünk ilyen ebédidő körüli időpontban, gondoltuk, akkor majd nem lesznek annyira nagyon sokan. Ez is megalapozatlan döntés volt.

De így is nagyon sikeres napot zárhattunk, mert vettem Benedeknek gyerekülést, egy használt, de jó állapotú 9-25-ös MaxiCosit 12 ezer forintért, meg három napozót is 400 forintokért.

Mondjuk az elég fura volt nekem, hogy noha az olcsó, darabáras helyekről már elhordták a ruhákat, mire mi kiértünk, volt rengeteg olyan is, ahol, bár egy körül már mindenki pakolászott, még mindig horror áron kínálgatták a szinte alig fogyatkozó ruháikat a szülők.
Mondjuk ezer-ezerötszáz forint egy rugiért, nadrágért, ilyesmik.

Ez persze nyilván még mindig kevesebb, mint a bolti ár, de ide azért jön az ember, hogy fél évre előre megvegye a gyerek teljes ruhakészletét pár ezer forintért.
Mint tettem ezt én, a tavaly tavaszi expón, ahol kerekedő pocakkal, lelkesen összeválogattam egy óriási zsáknyi ruhát a születendő és alsó hangon 4,5 kg-osnak és baromi hosszúnak jósolt gyermekemnek (tényleg nagyon olcsón, 300Ft-ért darabját), egy álomruhatárat sikerült összeállítanom, komolyan, hogy aztán vakarjam a fejem a nem sokkal később megérkező, kicsit sem négyésfélkilós, ellenben alig negyvenöt centis kis vakarcs fölött, hogy akkor most mi legyen.
Nos, végülis belenőtt, télen, ha akartam volna, irtó cuki napozókat adhattam volna rá, és majd a következő gyereknek lesz szép tengerészes, meg kisautós, meg dinoszauruszos rucija, feltéve, hogy nyáron születik, és hogy fiú lesz, amivel kapcsolatban viszont nagy ellendrukker vagyok, szóval igazán megérte, na..


Viszont van egy csúcs szerzemény, egy K's Kids játék, ilyen formabedobóféle, aminek többek között Zoé is boldog, büszke birtokosa (némá, hogy alliterálok, igenigen fáradt vagyok, na ), és Benedek is tisztára odavan érte. (tényleg egy csúcstermék, imádom)

Igenám, de egyrészt már nem gyártják, mint megtudtam, másrészt, mivel újonnan is tizenezer forint volt, használtan sem sokkal kevesebb, ha felbukkan vaterán, vagy ilyesmi helyeken, úgyhogy mindig halogattam a beszerzést, az épp aktuális kitolás egyébként, a gyermek születésnapjáig szólt.

De itt most egyszercsak megláttam, egy gyönyörű, originál, bontatlant, 1900 magyar forintért, merthogy Pistike kettőt kapott véletlenül.
Kicsit sajnáltam Pistike szüleit, és komolyan megfordult a fejemben, hogy megemlítem, hogy ezért én igazán ennél jóval többet is adnék, és úgy érezném, hogy jó vásárt csináltam, de azért még egy kevés életösztön lakik bennem, úgyhogy inkább lecsaptam rá, aztán végül anyu vette meg Benedeknek, úgyhogy kicsit meseautó jellege van a dolognak, örülünk, hálásak vagyunk, meg minden!

Ezután még gyorsan megkerestük másikSáráékat, akik ilyesfajta csodákkal vonultak ki:





Délután aztán becsatlakoztam a kiscsaládhoz Gábor szüleinél, megtudtam, hogy Gábor nagyon ügyesen bébiszittelte Benedeket egész nap, elrongyoltunk szavazni, beugrottunk a nagynénémékhez, ahol Benedekkel csuda dolgok történtek: megkapta az első, igazi nagyfiúcipőjét, lelkesen kergette a kutyákat és nyírta a füvet a kertben, aztán hazamentünk.

Jó késő volt már, és észrevettem, hogy Benedek kicsit hikomat üzemmódban mozog.
Néztem, néztem, hogy mi olyan furcsa ezen a gyereken, aztán rájöttem.

Óvatosan rá is kérdeztem Gábornál, hogy vajon átpelenkázta-e Benedeket, vagy még mindig az van rajta, amit reggel nyolckor ráadtam.
De hát szerencsére egyáltalán nem is kakilt! - volt a válasz..

Nem értem, miért van az, hogy az ember gyereke napokig, mint a kisangyal elalszik az ágyikóban öt perc alatt, aztán egy reggel úgy ébred, hogy (számomra érthetetlen) gyűlölettel viseltetik ugyanezen bútordarab iránt?

Ha csak meglátja, üvölt, már pattan is fel, rázza a rácsot és ordít torkaszakadtából, gurgulázva, könnye-taknya-nyála egybefolyik.
Nem használ semmi, csak ha kiveszem, hozzáteszem, attól függ, mit veszünk használnak, ugyanis olyan álmos eddigre már, hogy orrabukik mindenben, dől jobbra-balra, mint a zsák. És ordít, továbbra is, ekkor már azért, hogy vegyem fel.
És ha már belekerültünk ebbe az ördögi körbe, és tegyük fel, hogy tényleg felveszem, akkor egy percig piheg, majd tágranyílt szemmel kezd el nézelődni, dumál, nyúlkál, esze ágában nincs eludni, holott látványosan hullafáradt.
Ha leteszem/visszateszem, akkor ugorj a megfelelő fenti szakaszhoz.

Ugyanezen gyerek pár nappal ezelőttig, ha álmosan, a megszokott időben tettem be az ágyába, szépen elheveredett, eljátszogatott pár percig valamivel és bevágta a szunyát, pedig akkor is tudott már állni.
Igazság szerint, mikor megtanulta, akkor volt egy ugyanilyen kényszeresen álldogálós időszak, de az szépen lecsengett, és már nagyon dörzsöltem a tenyerem, hogy mekkora király vagyok, aztán most tessék.

Szeretném azt hinni, hogy ez valahogy a fogai aktuális állapotával van összefüggésben, mert borzasztóan megviseli, és talán azért nem tud ellazulni, nyugton maradni, mert fáj és feszít neki.

Nem tudom, remélem, van kiút.

Gábor nem bírja a sírást, ha nyugi van, szépen megbeszéljük, hogy ugye tudja, van, mikor így sír Benedek, van, mikor úgy, és ez a hiszti (már nagyon megy neki, fetrengéssel, mindennel), az meg a nem-hiszti. Ugye látja, ugye ő is megérti, hogy nem az a jó reakció, ha nonstop az van, amit a gyerek akar, holott mi tudjuk, hogy az éppen neki nem tesz jót.
És megbeszéljük, érti, bólogat, nagy az optimizmus.

De üvöltsön Benedek öt percig, Gábor apatigrisként rögtön felveti, hogy szerinte, ha ennyire nem akar aludni, nem is álmos, sőt, még azt is kijelenti - OMG -, hogy szerinte Benedek egyáltalán nem is látszik álmosnak, sőt, és talán én fölöslegesen kínzom azt a szegény gyereket, mert ha álmos lenne, szépen lefeküdne és aludna, így csinálják a normális emberek, hát nem?

És ilyenkor úgy érzem, hogy minden összeesküdött ellenem, és mert csöppet engem is frusztrál ám, hogy Benedek a fülembe ordít, síkideg vagyok a következő altatásig.


Viszont ettől eltekintve, ami igaziból azért a rossz az összes vergődést összevetve, mert szegénykém újabban ritkán tudja rendesen kialudni magát (esetünkben tényleg az az egyetlen módja a pihentető, másfél órás alvásnak, ha szépen az ágyában alszik el magától, ha becsábulok, és elringatom, másodpercre pontosan húsz perccel később fent van, és sírva, fáradtan ébred), egy tündérbogár; a legdurvább hiszti után is vigyorogva ébred, és lelkesen lát neki, hogy újra leszedálja magát és engem egyaránt..

Én most, kéremszépen, igenis, vissza fogok fogyni, ez már eldöntött tény..


Megszültem, és bár mindenki röööögtön lefogyott, sőt, vékonyabb volt, mint a terhesség előtt, én csak pillogtam: soványabb lettem ugyan egy gyereknyivel (egy icipici gyereknyivel), plusz a tartozékok, de ennyi.

Na majd a szoptatás!

És szoptattam én, dőlt a tej, egy csecsemőosztályt jóllakattam volna, annyi volt, de fogyás? Na, az semmi.

Azért, hogy tényszerű maradjak, lement még egy kevéske, ami, hozzátenném, duplán (na jó, triplán) ugrott vissza, mihelyt Benedek úgy döntött, hogy köszöni szépen, ennyi volt, innentől tartsuk szépen a két lépés távolságot.

És most az a helyzet, hogy a lezser téli ruhák szűkösek, és egy darab nyári nem jön föl rám.
Kínos, enyhén szólva is. Meg hát: mi a rossebet vegyek fel?!?

A helyzet meg persze bonyolult, mert most nem fér bele, hogy heti sokszor elugorjak tornázni, különben is, rohangálok eleget, oszt' mégsem látni rajtam, úgyhogy kénytelen vagyok lemondani olyasféle szociális mentőövekről, mint péládul együtt vacsorázni kettesben a férjemmel este kilenc-fél tízkor, miután Benedek elaludt; a folyamatos sütisütésről (mert ha van, úgyis megeszem az összeset legkésőbb este); illetőleg a hullafáradtan, időspórolás céljából összedobott melegszendvicsekről, a csokoládéról már nem is beszélve és még sorolhatnám.

Szívás..


Azt nem mondhatnám, hogy időben vagyok, mert ugye nyakunkon a meleg, nekem meg mondjuk tíz kilót kéne leadnom alsó hangon, de mindegy, elhatároztam, sőt, hétfő óta tartom is magam hozzá, úgyhogy lehet nekem drukkolni.

Olyan gyorsan spurizik, hogy ha lassan sétálok/bambulok, simán lehagy.

Hiába ordít, mint akit ölnek, ahányszor becsípi a kezét az aktuális kedvenc fiókjába, maximum öt perc múlva megint ott sertepertél.

A feje olyan, mint egy görögdinnye: púp hátán púp.

A szájából ömlik a nyál, de azért minden elérhető tereptárgyat gondosan összeken, pardon: rág jártában-keltében.

Ha csak a gondolat megfordul a buta kis fejemben, hogy elhagyjam a szobát, úgy üvölt, hogy két sarokkal odébb is hallani.

És a legjobb:
újabban új trükkje van, nem értem, tisztára evolúciós zsákutca: elengedi a kezével, amit fog, miközben áll, minek következtében két szempillantásnyi vigyor után, úgy dől el oldalra, mint egy darab fa. Legutóbb ezt a kunsztot akkor mutatta be, miközben Lindával beszéltem telefonon. Ja, a járókában állt. Jahogy középen, amiből mindenki kiszámolhatja, hogy a félhossz rövidebb, mint a gyerek. És nem, ilyenkor nem teszi ki a kezét. Jól begyűrte magát, maga alá még valami jó kemény játékot is.
Ennyire még sosem ordított, ennyire még sosem ijedtem meg.
De a telefonteszt most is működött, bár csak egy kis csúsztatással: egy percig azért ordított, biztos, ami biztos, én meg öregedtem cirka tíz évet, hogy biztos kitört a nyaka (valahogy úgy esett).

Utána gyorsan visszahívtam Lindát, hogy még mindannyian élünk, így is épp elég mozgalmas az élete, nincs szüksége a mi bónusz izgalmainkra.

Hozzátenném még, hogy Gábor is nagyon megijedt, aminek hangot is adott, hogy tudniillik, a gyerek kizárólag azért esett el, mert nem figyeltem rá és telefonáltam, illetőleg szaranya vagyok, mert bezzeg.
Itt eldurrant az agyam, és mert síkideg voltam épp a frásztól, mindjárt jól le is vezettem az indulataimat, hogy tudja kiben keltse itt a bűntudatot, illetve, hogy megérdemlek egy rohadt telefont, a fene egye meg.

Remek kis stresszoldás volt mindkettőnk részére, aztán, mikorra úgy nagyjából biztosak lettünk benne, hogy a Benedeknek kutya baja, és elég érdeklődve figyeli, hogy most mi is van, rögtön le is higgadtunk és fütyörészve tettük tovább a dolgunkat.

Hát így van ez, kéremszépen..

Persze, reméltem, hogy majd hasonlít rám a gyerek, de valahogy mindig azt gondoltam, hogy majd olyasmiben üt rám, ami jó móka.
A tegnap kibukkant bal alsó egyes azonban adott egy pofont, amitől felébredtem, és rájöttem, hogy nemcsak a kezem, de még a fejem is a bilibe lógott eleddig.

Ez a kedves kis fogacska ugyanis épp úgy áll tökkeresztben, merőlegesen a másik egyesre, ahogy az én bal alsó egyesem állt a két év kőkeményen kínszenvedős fogszabályzás előtt, és ahogy anyunak ugyanez a foga áll a mai napig.

De legalább bizonyíthatóan hasonlít rám!

És milyen sokba fog nekem kerülni, hogy ne így legyen..

Gondoltam, meg kéne melékezni néhány szóban az evésről, ha már Benedek ilyen kis beles legény.

Enni gyakorlatilag mindent eszik, ha nagyon belegondolok, tejen, babon, káposztán, és aprómagvas gyümölcsön kívül már tényleg mindenféle alapanyag megfordult a tányérján.

Úgy néz ki egy nap kajaügyben, hogy reggel nyolc körül megeszik valami gyümölcsöt, darált keksszel, és egy nagy evőkanál szilvalekvárral. Ez azért kell, mert a kisnyúl egyenlőre még mindig az én szuperlassú emésztésemmel mutat hasonlóságot, viszont ha nincs meg a napi két kaki, akkor bizony fáj a pocak, és lőttek az alvásnak, meg egyáltalán a nyugodt napnak.
Így fixen délelőtt, és este van egy-egy kiadós kaki, plussz-mínusz fél órán belülre belőhető (ami remek).

Valamikor tizenegy körül kap babapiskótát, kiflit, vagy, amire újabban ráálltam egy pogácsát (kicsit és rendesen sütöttet persze, nem ilyen fornettis vackot), vagy egy gerezd almát, azt szépen elnyammogja/feltrancsírozza.

Nagyjából egy környékén ebédelünk, ez általában teljesen, vagy minimum alapjaiban az, amit mi eszünk, csak összeturmixolva, és persze vízzel felhigítva, ha kell.
Ha épp gyerekgyilkos ebédünk van, akkor tele a mélyhűtő lefagyasztott mindenfélével, mert mindig több adagot csinálok neki egyszerre.
(Volt, aki kérdezte, hogy nade KONKRÉTAN mit eszik: az elmúlt néhány napban: rakottkrumpli, spenót keménytojással, húslevesből a zöldségek és a hús, krumplipüré(csak margarinnal és a főzővízzel kikeverve) hallal, borsófőzelék virslivel, lasagne und so weiter, und sofort..)

Az uzsonna öt körül jön, ez fixen és megmásíthatatlanul egy darab danone görög kekszes joghurt (ha nem kakilt rendesen délelőtt, akkor ebbe is kap szilvalekvárt (persze nem bolti vackot, hanem házit, cukor nélkül főzöttet).
Ez a joghurt nálunk az abszolút csúcs. Benedek hisztérikusan imádja, ezt úgy kell elképzelni, hogy ha meglátja bárhol a lakásban, szemétben az üres dobozt, akkor elkezd először lihegve nyúlkálni, aztán fejhangon sikít, tömi a dobozt a szájába és üvölt lelkesen.
Ez az imádat kifejezésre kerül az evés közben is, így aztán, míg le nem lohad kicsit a lelkesedés, addig mindig félő, hogy belefullad az első pár kanál alatt a jóba.
Van egy új problémánk is, egy doboz már lófütty, és akárhogy próbálom is elhúzni a dolgot, előbb-utóbb elfogy, Benedek pedig, aki addigra már szemfülesen kiszúrta, hogy lassabban érkezik a muníció, és árgus szemmel figyel, azonnal dobhártyarepesztő ordításba kezd.
Ilyenkor, mivel nekem határozott elveim vannak, megpróbálom lekenyerezni valami keksszel, vagy a délelőtti nasik bármelyikével.
Az érzelmi viharok hevességét jól példázza, hogy hétvégén Déneséknél, mikor már fogyott a cucc, Benedek pedig kezdett kidülledt szemmel hörögni, vázoltam, hogy mi a pálya; ezután midnen gyorsan történt: az első kitörést követő harsány jókedv pillanatok alatt átváltott néma döbbenetté, Márti pedig berohant a házba, hogy előásson egy saját dobozzal a hűtőből.

Lassan valami nagyobb doboz joghurtra/krémtúróra/kutyafülére kell váltani, de igaziból nem akarok nagy feneket keríteni az ilyen rendes étkezések közötti kis szösszeneteknek, úgyhogy egyenlőre marad ez.

A vacsi valamikor fél nyolc körül van, ekkor ugyanazt kapja, mint ami az ebéd volt (vagy valamelyik másik nap ebédjét), de elég keveset, mert fél kilenckor a lefekvéshez megissza a Sinlac adagját, amivel aztán alszik reggel hétig, mint akit fejbevertek.

A mennyiségek: reggeli 2dl, ebéd 2-3dl, vacsi 1dl, sinlac 3dl, plusz a tízórai és az uzsonna. Persze ezek nem folyékony dolgok, szóval csak az edény űrtartalmát tudom hozzárendelni.
Ivás továbbra sincs, semmi, egy csepp sem, maga a gondolat is felháborító, szóval annyira nem vagyok nuygodt a nyarat illetően, de azzal nyugtatom magam, hogy mikor legutóbb beteg volt és kiszáradt, vedelte a vizet, szóval biztosan ő tudja, hogy szüksége van-e rá, vagy nincs (a kutacsa különben szépen nívóban van, meg hát, nyilván, ha szomjas lenne, inna, lenyomni nem tudom a torkán).

A napunkat és így az evést is, a három alvás strukturálja, délelőtt és délután másfél-másfél, és este háromnegyed óra.

A lelkesedés még most a mozgások beindulásával is töretlen, és most, hogy már ül, és kapott igazi, nagyfiú-etetőszéket, sokkal kultúráltabban zajlik a procedúra, mint azelőtt, mikor még a pihenőszékben etettem.

A különbség is elég látványos, mert továbbra is folyton egyedül akar enni, és míg a pihenőszékben ilyenkor mániákusan és precízen a háttámla jobb oldalára passzírozta fel, ami a kezébe került, itt nem tudja, úgyhogy elég a gyereket lezuhanyozni, nem kell folyton a huzatot is mosni (amúgyis, ez műanyag borítású, úgyhogy lényegesen egyszerűbb a tisztítás).


Valami ilyesmi a különbség:

Jaj nekem!

Benedek felfedezte, hogy a kanapé, járóka, könyvespolc övezte, szőnyeggel fedett, játékokkal gondosan terített elízium dögunalmas.

Az új cél is megvan már: a konyha-előszoba-étkező bermudaháromszöge az.

Leteszem, körülnéz, megállapítja, hogy itt még mindig nincs seeeeemmmmmii érdekes, és tipli az előszoba felé.


A programok a következők:

-a hűtőszekrényre való felkapaszkodás és a hűtőmágnesek megszerzése
(igaz ugyan, hogy a hűtőmágnesek másfél méternél kezdődnek, de a lelkesedés töretlen, és ha azt hittem, hogy majd kapaszkodó híján a sima felület mentén nem fog tudni felállni, az nagy-nagy tévedés volt..)

-a konyhapulthoz tolt bárszékekbe kapaszkodva felállás
(ahányféleképpen egy baba a fejére ránthat, boríthat, dönthet egy bárszéket, az nekünk már mind kpipálva, ettől függetlenül, a lelkesedés itt sem lankad, én meg őszülök.. mindenesetre ez már nem kihívás, úgyhogy új ágazatként megjelent a "hogyan álljunk fel úgy, hogy egyszerre mindkét székbe kapaszkodunk", illetve a "rántsuk magunkra még az etetőszéket is" - mondom, őszülök..

-konyhaszekrények nyitogatása
(de be bezzeg nem csukja, az apjára ütött.. )

-szemét egyéni nézőpontú szortírozása, valamint újrahasznosítása

-megragadni az alkalmat, ha babakocsi, vagy cipő marad elöl, és gyorsan megkóstolni, csak hogy képet alkothassunk arról, milyen íze is lehet a járdának

Vagy mégis. Vagy mégsem.


Vacak dolog ez a fogzás, Benedek eszét veszti tőle. (ettől meg én vesztem)
Ha jön egy foga (nemhogy három), fixen elönti a takony is, erre most még a jó kis krupp is rájátszott egy csöppet, úgyhogy nem elég, hogy fáj neki, még törölgetik is az arcát folyton holmi nedves izével - borzasztó egy élet ez, én mondom..


Mindenesetre mi mindent megpróbáltunk, csakis szigorúan az ő kedvéért elmentünk megtekinteni Zoét, és hamár ott voltunk, bárki megértheti, maradtunk egy kis sütievős, grillezős játékra is, szigorúan csak, hogy elüssük az időt, miközben a fiatalság szórakozik.

Benedek nyűgös volt, és eszméletlen fáradt, úgyhogy csak délig háromszor aludt, de csak húsz percecskéket, viszont ahogy délután kisütött a nap, neki is jobb kedve kerekedett.

Az eredeti tervek szerint az utazóágyban lett volna a rezidenciája, de akadt némi kis probléma, az ágy ugyanis Zoé ágya volt, ebből pedig egyenes úton következett a tulajdonos jogos igénye, hogy ő is elfoglalhassa benne az őt megillető helyet.














csakhogy neki nem volt egyszerű felállni: nem volt mibe kapaszkodjon, míg felhúzza magát (a gyengye kisérlet, hogy majd Zoéba, nem volt éppen sikeres próbálkozás), ha meg felállítottuk, az ágy alja, lévén nem merev, besüppedt alatta, és ez így együtt azért kicsit kifogott rajta.
Ennek aztán elég egyértelműen hangot is adott..

Úgyhogy előkerült egy ponyva és pár pokróc, no meg hamarosan valahogy odavándorolt Zoé játékbirodalmának egy jelentős hányada is.

Nemkülönben a felnőttek, megintcsak szigorúan a gyerekek biztonságára felügyelendő.
Továbbá, minden olyan feltételezést, hogy a labdát, és a csörgős biszbazokat nem kizárólag azért próbáltuk ki, hogy nem mérgezőek-e, határozottan elutasítok, és cáfolok..